Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Miskolczi Miklós: Az úr sztalinvárosi

gös unokákat. Halottak napján gyertyaerdők égnek, mint akármely évszázados alföldi vagy dunántúli kisvárosban. A hősök lassan kiköltöznek a temetőbe és a fiák, de még- inkább az unokák már nem emlékeznek arra, hogy az OTP iroda helyén hajdan egy kimustrált mozdony jelentette a városi központi fűtést, hogy a Barátság iskola helyén állt az első víztorony, hogy 37 kilométer hosszú csillevasút hálózta be a mai várost; nem hatódnak meg, ha kezükbe vesznek egy 1952-ben készült, silány minőségű amatőr fényképet és nem bosszankodnak, ha egy útitárs a vonaton tudatosan zárt ,,a”-val mondja a város hajdani nevét. Csak a hősök érzékenyek, akik léptennyomon bizonygatják, akárha önmaguknak is, hogy jói döntöttek annak idején, amikor a békési, zalai, vasi, szabolcsi, erdélyi, bácskai, felvidéki, kőbányai, angyalföldi, kispesti, újpesti, csepeli, ózdi, veszprémi, dorogi múltat felcserélték azzal, ami a mai jelenhez vezetett. Mindenkinek más története van és mégis, mindenkié egyforma. Az utókornak tett vallomások érthetően szebbek a valóságnál, mégsem méltatlanok a figyelemre. Hadd idézzek néhányat!

,,— 1951 februárban szereltem le a Határőrségtől. Visszamentem Csepelre géplakatosnak. Persze, hogy hallottam már Dunapenteléről, még verset is írtam róla. Kíváncsi voltam, mi lehet ott, de gondolom más is volt már úgy, hogy majd megette a fene valamiért, mégsem tett érte semmit. Én is csak vártam. Mire? Nem tudom. Jelentkezni semmire sem szerettem.

— Március végén behívattak a pártbizottságra. Nem mindennapos dolog volt ez akkoriban. Többen voltunk. Azt mondták, nagyüzemi munkásokat küldenek Pentelére, a központi vezetőség megbízólevelével. Én is köztük leszek.

— Hogy boldog voltam-e? Nem tudom. Azt hiszem igen. Megtették helyettem azt a lépést, amit nekem kellett volna. Egyébként, ilyen másra váró voltam mindig. Gátlásos, de élénk képzeletű fiatalember. Átlagos képességekkel, semmiben sem különös tehetséggel. Sokszor képzeltem magamnak valami nagyszerűt, valami szépet, amiért megcsodálnak. Most is ábrándokat,álmokat szőttem és ezekben mindentévő gyárépítővé magasztosultam.

— Barátaim vissza akartak tartani. Ne bolondulj meg, mondták. Hová mész? Az aranyásók közé? Úgy sem lesz abból semmi. Hányszor hallottam még ezután is ezt? Ezt a semmit.

— Elindultam 1951. ápri Iis23-án hétfőn reggel a Keleti pályaudvarról. A vonat tömve volt kialvatlan emberekkel. Szeszpárás levegőben nagy szövegek úsztak. Mindenki Dunapentelére tartott. Képzeletemben már ott is voltam, láttam a város épületeit, az égre nyúló hosszú darukat, a téglatestű üzemeket, fegyelmet, rendet, vidámságot, nótáskedvet, ahogy az akkoriban minden brosúrában írva volt. Ebből a furcsa kábulatból hamarosan nagy nyüzsgés, pakolás rázott fel. Megérkeztünk. Állványerdő mellett húzott el a vonat, majd megállt egy lapos kis felvonulási épület előtt. Kellemetlen, hűvös szél fújt. Kavarta a port, tolta maga előtt istentelenül. Városnak se híre, se hamva. Csak messzebb magaslott néhány befejezetlennek tűnő épület. Óriási rendetlenség, fejetlenség, céltalannak látszó kavargás, éktelen zaj, ácsingózó, tántorgó emberek mindenfelé. Szóval, nem volt valami szívet derítő látvány.

— Mindenki ment a maga útján, csak mi harmincán szédelegtünk összevissza, amíg össze nem terelt bennünket egy hangos kiáltás. Végre kísérőnk is akadt, aki útközben mindent elmagyarázott. így ismertük meg a József Attila kultúrházat, a postát, a könyvtárat, persze mind barakképület volt. Elmentünk a Késdobálóhoz címzett kocsma mellett. Egyetlen szóval sem mondom, hogy tapsikoltam örömömben.

— Csoportunkat egy sovány, szögletes arcú fiatalember fogadta. Az építkezés párt- bizottságának titkára volt. Minden fölösleges cafrang nélkül elmondta; mi van, mi lesz, mit várnak tőlünk. A Segédipari Vállalathoz kerültem. Feladatom volt, hogy megszer52