Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 5-6. szám - Balázs József: Az ártatlan (Regényrészlet)

akkor most megsegít” — gondolta Batár János. Mintha a hideg rázná, úgy remegett az egész teste. „Ezek már az utolsó méterek.”

— Elnézését ezredes uram! Elragadtattam magam. Többet nem fog előfordulni — mondta Majthényi az ezredesnek.

Az ezredes nem válaszolt. Balra fordította a fejét, a mocsárra bámult. Jánosy Benedek pedig úgy tett, mintha nem hallaná Majthényit. Hátrafordult az ülésen, a megritkult, tántorgó menetoszlopot nézte, majd úgy tett, mintha szólna az ezredesnek, de aztán meggondolta magát. Jánosy Benedek megértette az ezredes hallgatásából, tekintetéből, hogy ugyanazt gondolja, amit ő

........Ami ezen a hajnalon történt, helyrehozhatatlan. S hogy minden az ő hibájuk. . .”

Az út masszívabb lett, a kocsi pedig egyre jobban engedelmeskedett Batár János kezének. A körülötte ülők is észrevehették, hogy a nehéz és émelyítő mocsárszag szinte lépésről lépésre szűnt meg.

Batár János látta a tisztásra beérkező teherautókat. A katonák mozdulatlanul ültek a kocsik tetején még akkor is, amikor már megérkeztek a célhoz és a teherszállítók leállították motorjaikat.

Később arra lett figyelmes, hogy többen leugrálnak a kocsikról és barátaik nevét kiabálják. Járkálnak a kocsik, lovak között és kiabálnak, figyelnek, kérdezősködnek. Látta azt is, hogy ha a keresett társuk nem jelentkezett, néhányan elindultak visszafelé a mocsárba.

Sikerült is visszahozni sebesülteket, lovakat, hátizsákokat, sőt több teherszállítót is kivonszoltak, kihúzattak az utak mellől. O most csak pár percre hagyhatta el a kocsit, nem tudták megmondani neki, hogy itt maradnak-e még az erdőben, vagy indulnak tovább.

A tisztáson gödröket ástak, Batár János is beállt segíteni. Sietniük kellett eltakarítani a halottakat, nehogy a tisztáson érje őket a bombatámadás. A partizánok bármelyik pillanatban megjelenhettek a tisztás szélén, az ezred szinte felkínálta ezt a lehetőséget. A katonáknak most már mindegy volt. „Lehetetlen, hogy ebből az országból valamelyikünk is élve hazakerüljön”, mondogatták egymásnak.

Batár János egy pillanatra odaadta a lapátot a mellette álló ismerős katonának, elindult, hogy körülnézzen, és megkeresse Dér Józsiékat. Mindenkitől kérdezte, látták-e a falujabelit, látták-e Kocsár Danit, és aztán mondta a többi ismerős nevét is. Senki nem ismerte őket. Nem maradt több ideje, vissza kellett mennie a kocsihoz, indultak tovább a városba.

— Sikerült megtalálni a barátját? — kérdezte tőle Jánosy Benedek, amikor beült a kocsiba.

— Nem. Nem volt időm körülnézni. De a városban majd meglátjuk, mi a helyzet — válaszolt készségesen Batár János.

„Itt már nincs kiút. Mindenkinek magára kell vigyáznia. Annyian elpusztultak, talán az ezred fele. Jó lenne megkérdezni. Az ezredes biztosan megmondja”, gondolkozott Batár János, amíg elhelyezkedett.

Amikor az imént visszaérkezett, látta, hogy a kocsinál áll Tomcsányi százados, mögötte Orosz Olivér zászlós és Gábori Dénes főhadnagy, s Jánosy Benedekkel, valamint az ezredessel és Tokaji János alezredessel beszélgetnek.

— Be kell menni a városba. Felkeressük a német parancsnokságot. Ezt nem kerülhetjük el, s a németek szándékától tesszük függővé, hogy mi lesz ezután — hallotta az alezredest Batár János.

A kocsiban, amikor elindultak a városba, Jánosy Benedek kezdte a beszélgetést:

— A cél: a függetlenség. Minél távolabb, minél messzebb a fronttól. El kell érnünk,

30