Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Varga Domokos: Az elátkozott kanális
összekötni a folyóval, lejjebb pedig — de még Szentmiklós előtt — a Bakért a Kígyóssal. A többi meder: a természet ajándéka. A Kis-Dunát Tassnál — a Csepel-sziget déli csücskénél— már az 1920-as évek óta zsilip rekeszti el a Nagy-Dunától. Ez és a fent — Pesterzsébet és Csepel között — épült Kvassay-zsilip állandó vízszintet tart a Duna-ágban, mégpedig oly magosat, hogy a Kiskunsági Öntözőrendszerbe egész éven át gravitációsan, szivattyúzás nélkül vezethető a víz. Hozzáteszem, hogy ezek az öntözőcsatornává előlépett erek annak idején, a folyamtól való elszakadás, a csöndes tengődés hosszú időszakában is kaptak olykor Duna- vizet, míg az árvédelmi töltések meg nem épültek. Ha kicsapott medréből a folyam árja, a sorvadozó erek ismét vízzel telten, Kis-Dunaként hömpölyögtették habjaikat, le egészen a kalocsai Sárközig, ahol ismét egybefolyt a többfelől érkező áradat. Nemegyszer kicsordult persze a víz ezekből a Kis-Dunákból is, s akkor éppúgy parti feltöltést építettek maguknak, a kétoldalt lerakódó hordalékból, mint az anya-Duna. És a későbbi árvizek? Mikor már a folyami gátakat törte át a víz? Azok már végképp nem fértek ezekbe a múlt időktől örökölt medrekbe. Szétterültek a síkon, s ellepték a magasabban fekvő, soha el nem árasztott földek egy részét is. A többi között 1941-ben volt ezen a vidéken ilyen nagy árvíz. Apostag alatt szakadt át a töltés és 160 ezer hold került víz alá. De hatalmas területeket öntöttek el hamarosan a kiskunsági belvizek is, amelyeket az Átokcsatorna képtelen volt levezetni. Hónapokba telt, míg mindenünnen levonult az ár. A katasztrófáról légi fényképek is készültek. Évekkel később egy jószemű vízimérnök, vizsgálgatta, nézegette ezeket a fotókat, s észrevette, hogy az elöntött területek síkvizéből nemcsak tanyák, faluk épületcsoportjai, nemcsak vasúti töltések, útmenti fasorok, nemcsak kisebb-nagyobb erdők télvégi kopasz bozontjai emelkednek ki, hanem több fényképlapon párhuzamos görbe vonalak kanyarognak a vízben, egymáshoz oly közel, mintha mesterséges csatorna két partján lerakott depóniáról volna szó. De ő tudta, hogy hol vannak csatornák ezen a tájon és hol nincsenek, így nem akart hinni a szemének. Mik lehetnek ezek? Elővette a részletes vízügyi térképeket, összehasonlította a fotókkal, s akkor derült ki, hogy itt a Kígyósér, a Nagyér, a Fűzvölgy, a Bakér természetes parti feltöltéseiről van szó. Majd megint a fényképeket figyelte, az erek futását az árvíz borította területeken, s már meg is fogant fejében a gondolat, hogy ezek alkalmasak lennének egy gravitációs öntözőrendszer főcsatornáinak. Jómagam a Bakérnak csak a szentmiklósi szakaszát ismertem. Furcsa érzés volt nemrégen — egy borús nyáreleji vasárnapon — a Dunától nem messze, a tassi határban találkoznom vele, mégpedig két formájában: elhagyott, száraz vadmederként és vízzel telt főcsatornaként. A kishajóból szálltam ki a tassi zsilip felett, majd szemügyre véve a kő- és faházacskákból álló üdülővárost, amelynek az én ifjúkoromban még nyoma sem volt itt, megindultam a Kiskunsági Főcsatorna balpartján. Pontosabban: nem is a parton, hanem a vízügyi terület szélét jelző élősövény mellett, mert azon belül itt is folytatódtak a kerített telkek, de már csak egysorosán, keskeny parcellák hosszú csíkjaként. Hétvégi házak, stégek, tú'zrakóhelyek, vert kutak, virágos és virágtalan kertek, primitív illemhelyek, magános horgászok, egymás körében ücsörgő családok maradtak el mellettem, de én közben már a csatornát figyeltem. Igen, elég széles, de csak a két partja nádaso- dott be, itt azért én is szívesen eltanyázgatnék, nem úgy, mint a Duna-parti bungaló- dzsungelben, hisz még a túlpartiak sem igen látnak a hasamba . . . Bár később aztán mégis az egy-két kilométerrel odébb zöldellő fiatal parti füzes mellett döntöttem — legalább lélekben —, ahol igazi paradicsomi állapotok fogadtak. Nem mintha ott nem gubbasztottak volna a vízparton magamfajta kétlábú lények, keszegekre, pon40
