Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Koltay Gábor: Beszélgetés Vargyas Lajossal és Martin Györggyel
Kodály ezt élete utolsó évtizedében fontos feladatnak tartotta a néptáncok kutatásával együtt. Bartók hangszeres népzenei felvételei csak fonográf hengeren és lejegyzésben voltak hozzáférhetők, élvezhető meghallgatásuk alig volt lehetséges. Lajtha László hangszeres zenegyűjtéseit — noha hangzó formában 30 éve, kottában pedig 20 éve hozzáférhetőek — a néptáncmozgalom sem fedezhette fel igazán, mert a hozzákapcsolódó táncanyagot nem ismertük. Ez a csodálatos, szuggesztív erejű hangszeres zene tehát már régóta ismert és hozzáférhető volt, de szinte egyetlen népi együttes sem használta tánczeneként, holott Gulyás László „Széki muzsiká”-ja is több mint 20 éves. Mintha valamiféle tiszteletteljes hódolattal szemlélték volna ezt a zenét, amit nem lehet, vagy nem érdemes mégegy- szer ugyanúgy vagy megváltoztatva megszólaltatni. Mikor a 60-as években maguk a táncok is ismertté váltak és ráadásul akadtak jóérzékű fiatalok, akik ezt a zenét meg is merték szólaltatni, akkor egy érdekes, régies, de a maga keretein belül fejlett hangszeres parasztzene találkozhatott a neki megfelelő táncanyaggal. Ezzel az egyáltalán nem közhelyszerű, unalomig csépelt zene- és táncanyaggal már érdemes volt ezt a mozgalmat elkezdeni. Mert táncban és zenében is természetes, egyszerű, viszonylag könnyen elsajátítható, művészileg értékes és ugyanakkor újszerűén érdekes is tudott lenni ez az anyag. A vokális, énekelt népzene önmagában még nem volt alkalmas arra, hogy táncra használjuk, e dalok nem mindig viselik a tánczene jellegzetességeit magukon. A cigányzenekarok repertoárja, előadói stílusa és az intézményesített „népi tánc szabvány” pedig úgy látszik, a fiatalság számára nem volt elég vonzó. A táncház és a népzenei klub hogyan segíti népzenei hagyományaink közkinccsé tételét? — A tudományos gyűjtések anyaga általában jó ideig az archívumokban fekszik és sok idő telik el> amíg rendezve, nyomtatásban közkinccsé válik. Az eddig megjelent népzenei publikációkat egyre inkább keresik és használják, s éppen az új népzenei és táncházmozgalom tereli egyre több ember figyelmét e könyvek felé. Ugyanakkor nagyon jó, hogy ma már a fiatal zenészek nem várnak évekig a népzenei anyag publikációjára, hanem közvetlen kapcsolatot alakítottak ki a tudományos kutatóintézetekkel és a gyűjtések eredményeit frissen, egyenesen közvetítik a népzenei mozgalomnak. Ez gyorsabb felhasználást és terjedést biztosít a nyomtatásnál vagy az iskolai alkalmazásnál. Ugyanakkor felkelti az igényt, mondhatjuk megteremti a szélesebb közösséget a népzenei publikációk számára, és ez talán gyorsabb munkára fogja serkenteni a kutatókat és a kiadókat is. Tartalmilag hogyan gazdagítható tovább az új népzenei mozgalom? — Úgy, hogy a divatot akaratlanul is irányító „vezérmuzsikusok” a magyar népzene köztudatban levő alaprétegeinek terjesztése mellett aknázzák ki fokozatosan mindazokat a kisebb — szűkebb területre vagy korszakokra — korlátozódó stílusokat is, amelyek a magyar népzene egészében jelen vannak! Tulajdonképpen már ez történt a népi tánczene esetében is, mert ennek nagy része sem a régi, sem pedig az új stílusú magyar népzene fogalmába nem sorolható. A magyar és a szomszédos népek zenéjében még sok olyan réteget találunk, amelyek zenei, művészi kvalitásaik miatt megérdemlik az újrafelfedezést. A magyar népzenéből ki kell lépnünk, tágítanunk kell a látóhatárt a szomszédos kelet-európai népek hasonló értékű népzenéje felé, mint ahogy erre már keletkezése pillanatában is — rájött az új népzenei mozgalom. így hát még korlátlan lehetőségek vannak ezen a téren. Ezt a mozgalmat állandóan tovább lehet és kell fejleszteni, egyre többet és változatosabbat nyújtva. A népzene bírja, csak legyen, aki csinálja. A változatosság, sokszínűség segítségével az érdeklődést állandóan ébren lehet tartani. S erre jobb forrást, mint Kelet-Európa népzenéje, keveset találunk, mert az európai népzene és zenetörténet itt kereszteződő áramlatai során felhalmozódó kulturális kincseket nagyrészt még élő formában lehetett vagy még lehet is megragadni. Lehet-e a táncházat felhasználni a fiatalok szemléletének, magatartásának alakítására? — Határozott pedagógiai célkitűzéseket előre megtervezni, egy fiatal, spontán módon alakuló mozgalom esetében még nehéz lenne. Az a tény, hogy egy közösségi jellegű, nemes veretű művészi anyag terjesztését végzi ez a mozgalom — mégpedig a szó szoros értelemben vett szórakozás keretében — már önmagában is nagy jelentőségű. Ha ez az esztétikai nevelőhatás állandóvá válik, akkor ez a fiatalok érdeklődési körét, egyéniségét is egy idő után észrevehetően alakítani fogja. A művészet nevelő hatása nem azonnal, közvetlenül aprópénzre váltva jelentkezik. Bár még ez is lemérhető pl. abban, hogy a táncházi fiatalok sokkal kulturáltabban szórakoznak, mint mások, s ez már azt is jelzi, hogy a népművészetnek önmagában is van bizonyos belső tartást követelő, viselkedést szabályozó, fegyelmező ereje, noha eredeti, falusi funkciójából kiszakítva, más körülmények között alkalmazzuk. Mindenesetre a napjainkban sokat emlegetett közösségi ember típusának neveléséhez, formálásához nagymértékben hozzájárulhat, s ezt éppen a hagyományok kohéziós erejével tudja biztosítani, s mindezt a szórakozás keretében teszi. 41
