Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - Ördögh Szilveszter: Virágballada (Elbeszélés)
— ,,Semmi. Elfáradtam.” — „Maradt holnapra is, vagy elkészültetek?” — „Mindent learattunk. Búzát, pipacsot, búzavirágot.” — „Hogy szerettem volna én is segíteni! Melletted ott lenni!” — „Elkészültünk így is.” — „Hát egyél, édes párom, nagy örömmel főztem!” Darvas Kis Kelemen az ételt piszkálta. — „Nem bírok most enni. Teli van a gyomrom.” — „Hiszen régen volt már ebéd! Megéhezhettél!” — „Teli van a gyomrom búza illatával, pipacs, búzavirág nehéz illatával.” — „Te tudod, én uram, én örömmel adom ...” — „Tudom én azt, tudom ... mégis nem ehetem.” Boda Etelka Kelement nézte: ahogy mosakodott, arca feketedett. Félte bár az asszony, de rettegve kérdezte: — „Mi bánt édes uram, nekem megmondhatod, hátha segíthetek! Hátha kisimogathatom tekintetedből vadlibák ívelését?” Kelemen hallgatott, sokára szólalt meg. — „Tudod, hites társam, jó volt aratni. Máma úgy éreztem, jó volna mindig csak aratni. Búzát meg virágot egy kévébe kötni, egy keresztbe rakni.” Többet nem beszéltek. Némán megágyaztak, bénán lefeküdtek. Még sokáig vir- rasztották a csöndet. Csak Etelka hallotta: sír vele a szoba, vele sír az udvar, a szendergő eperfa, sír az egész falu, földre hajló égbolt. „Mivé lett virágreményed, mivé lett születlen szülötted, árva lett örömed, Darvas Kelemenné! Téged már siratunk, hasztalan szólítunk. Emlőd mérgezi szoptatlan tejed, elméd elfárasztja kínlódó képzelet. Hová néz könnyszemed, Darvas Kelemenné, Boda Etelka?” S reggel, hogy megvirradt, szöszmötölt az eső. Hirtelen megeredt a felhőnek könnye, rítt vele a tarló minden kusza szála. A lovakon a lucsok esővel nehezült, Kelemen arcán a bánat haraggá sötétült. Ütötte-csépelte mind a két jószágot! „Nee, isten fattyai, az isteneteket! Nekem húzzátok az ekét, különben vágóhídra viszlek benneteket! Kolbász lesz belőletek, zsíros szájba való! Ezt az átok-tarlót fölszántom én akár nélkületek! Mi az énnekem: semmi férfimunka! Belévájom tíz ujjam tíz arasz mélységbe, s fölkaristolom a földet világ szégyenére! Nem kell ahhoz nekem két megizzadt ló! A kezeimmel szántok: hisz én vagyok a tarló!” A szitáló eső szemét köddel lepte. Agyában gyík villant. „Jaj, a gyíktojások! Hóha, hóha, álljatok meg, ördögfajzatok! Még összetaposnátok, széttipornátok a gyíktojásokat!” Darvas Kis Kelemen levette kalapját, és szerte a tarlót fürkészni kezdte. „Nemsoká jön Kata, én meg üres kézzel várnám? Biztos megbántódna! A tarlót már nem látná, csak enyves, kérges földet! Biztos fájna neki, hogy elfeledtem, virág helyett neki még gyíktojást se szedtem!” Térdre ereszkedett, a földön csúszott-mászott, köddel csillogó szemét meresztette. — Gyerünk haza, koma! Nem vagyunk mink ürgék! — Béres András kajabált a szekér mellől. — Nékem még dolgom van, elvégeznivaló! — Darvas Kelemen épphogy csak fölnézett. — Pedig máma az úristen estig abba nem hagyja a locsolást! Biztosan azt hiszi: virágok vagyunk! Gyere haza, az eresz alatt elborozgatunk! 18
