Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: A világ képeiben (Nagy László költészetéről)
MŰHELY KABDEBÓ LÓRÁNT A VILÁG KÉPEIBEN Nagy László költészetéről Nem egész évtized választja el egymástól Nagy László két mondatát. Az egyik 1963- ban élettapasztalatként hangzik: ,,a sors az idillt megölte”, a másik egy élet programját fogalmazza, még 1955-ből: „Bolondul küzdők a szépért”. Egymástól független szövegek lennének ezek, más-más értelmezési tartomány szervező-eiemei; vagy egymást kioltó megállapítások: a fiatalos nekiszánást megválaszoló keserű tapasztalat? Én azt hiszem: egymás kiegészítései, egy nagy költészet egymásba záródó ívei. Ennek a kettőnek a vállalásával lehetett csak az elmúlt évtizedek kihívására egyetemes érvényű, nagy költészetet teremteni: a kor valódi problémáira válaszolni, mégis túlemelkedni az alkalmisá- gon. Hány költői vállalkozást üdvözöltünk, elemeztünk és emeltünk fel egy-egy konkréten adódó probléma rögtöni versbeemeléséért, észre sem véve, hogy a teljesebb válaszok már akkor jelen voltak — csakhogy éppen a problémákat a teljesebb összefüggésekben is láttatva-átgondolva — Nagy László költészetében. így összegező erejű ez a költészet: alakulása éveit követve igen sok, alkalmanként és az alkalomért értékelt költői jelentkezés igazi megvalósítása az ő művében történt meg, az elmúlt harminc év történelmi pillanatai éppúgy rögzültek pályája egyes mozzanataiban, mint ahogy egészében annak a nagy, forradalmi korszakváltásnak az adekvát lírai megfogalmazója, amely a mi korunk meghatározója hazai és világviszonylatban egyaránt. Éppen ez, a történelmi valóság állandó jelenléte az egyik meghatározó koordinátája költészetének. Másrésztaverseiben megformált ember mindig megtartja-kiküzdi ember-méretűségét, még akkor is, ha megelőzőleg végigjárta is a teljes és kiegyensúlyozott személyiség buktatóit, zavarait. A modern ember drámáiból emelkedik ki katartikusan korszerű emberképe: a poklokat megjárt hős, aki az életre mégis, minden helyzetben újra készen áll. Ismétlődik a kérdés. A kor, amely annyi tragédiát ismer, amely a személyiség megbomlásának annyi tünetét produkálta, nem csak az idill révén képes a teljes ember szobrát kifaragni? Nem egyszerűsítés eredménye-e a Nagy László-i emberszobor, és a „szépség”, amelyet célként írt költészete jelmondatául, nem az idill fedőneve-e? Nem leszűkíti-e emberképünket ez az állandó, célratörő, deklarált egészre-teljesre-törekvés. Mégis e kérdések csak a félreértés, a figyelmetlenség kérdései lehetnek: a szándékos értetlenségé vagy az esetenkénti zavaré, amelyet követői jószándékú, de epigon utánzókészsége csak felerősít. Nagy László embere épp azáltal tartja meg emberméretűsé- gét, hogy mindig, a történelem és a személyiség mindegyik adott szituációjában vállalja a szembenézést a körötte kirajzolódó viszonyokkal, és önmaga részvételét a körötte 72
