Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - DOKUMENTUM - Szőke Péter: Díszpolgáravatás Galántán
DOKUMENTUM SZŐKE PÉTER DfSZPOLGÁRAVATÁS GALÁNTÁN Ez a riport harminc éve, 1943 júniusában íródott, de akkori folyóirataink vonakodtak közölni, így máig elfeküdt szerzőjének fiókjában. Csak Cseres Tibor hitt benne, hogy később a cikk megjelenik. S íme, kissé már korrajzzá — látszólagos groteszkségeiben is — a valóságos kor és hely dokumentumává érlelődött. írója a megváltozott időkkel maga is sokat változott, és sok mindent másképpen lát. Ám ahogyan e riportot akkor hibáival együtt megírta, az is beletartozik a megjelenített idő- és térdarab-világba. 1945 után Kodály Zoltán elolvasta az írást — Lőrincze Lajos juttatta el hozzá a kézirat másolatát —, de csak ennyit mondott: „Megéreztem én akkor ebből miegymást. De Szőke jobban tette volna, ha inkább többet segít a tanítóknak." * 1943. május 30-a jeles vasárnap volt Galánta számára. Ezen a napon keblére ölelhette régóta nem látott, látogatóba „hazaérkező” nagy fiát, Kodály Zoltánt, a világhírű zenealkotót és -tudóst, a galántai róm. kath. népiskola egykori mezítlábas, fészekkiszedő nebulóinak egyikét. Ezergyermekes dalosünnepséget rendeztek tiszteletére. Kodály első látogatása A masaryki csehszlovák köztársaság idején Kodály Zoltán egyszer már megfordult Galántán. Akkor inkognitóban érkezett; senki se hívta. Volt egy galántai ember, aki mégis tudomást szerzett róla, bár csak utólag. Ez az ember Galánta „Kálmán bácsija”, a kántortanító volt, akit mindenki „mester úr”-nak szólított. — Úgy történt — kezdi Kálmán bácsi mesélni „kalandját” Kodállyal —, hogy egy napon szikár, szakállas, hatvan év körüli úr kopogtatott ajtónkon, és a kántort kereste. „Én vagyok”, mondom. Erre ő, hogy nem láthatná-e a templom orgonáját. Nem mutatkozott be, de olyan tekintélyes volt, hogy fel kellett kísérnem a kórusra. Szótlanul nézegette a templom belsejét, vizsgálgatta az orgonát, majd belemerült az énekeskönyvek, imakönyvek és kották lapozgatásába. Egyszercsak föleszmél, és azt mondja: „Nem adhatná nekem ezt az öreg énekeskönyvet!”. „Nem”, válaszolom én, „a plébánia tulajdona”. Persze, odaadhattam volna. Nem szólt egy szót sem. Csak amikor leértünk a kóruslépcső lábához, kezét nyújtotta, és csak ennyit mondott: „Kodály Zoltán”. A név hallatára kellemetlenül éreztem magam az előzmények miatt, de ő már eltűnt. Ment aztán másnap Budapestre a bocsánatkérő expressz-levél Kodály Zoltán zeneakadémiai professzor úrnak és vele a szenténekes könyvecske. De vajon ismerik-e az itt élők — a kántortanítón kívül — a magyarság nagy zeneköltőjét, aki itt töltött gyermekéveivel, a magyar népdalkincsnek Galánta környéki fölfedezésével, a Galántai Táncokkal a község nevét ismertté tette a világ előtt! Második látogatásakor, amelynek történetét elmesélem, Galántát ebből a kérdésből levizsgáztatta, sőt, akarva-akaratlan meg is leckéztette. Mielőtt azonban ezt elmondom, bemutatom Kodály gyermekkori lakóhelyét. Galánta 1943-ban járási székhely, négy-ötezres lélekszámmal. Az első bécsi döntéssel csatolták vissza Magyarországhoz. Vasúton egy órányira fekszik Pozsonytól és Érsekújvártól. Vízkelet, Taksony, Hidaskürt, Kajal, Diószeg, Vága, Szeli, Kosúti, Szelőce, Tallós szép falvai övezikfélkörben, míg másfelől ősi szlovák községek: Nyebojsza, Hódi, Szered vannak a szomszédságában. A vasúti csomópont kereskedelmi gócponttá tette Galántát. Sok a község kis- és nagykereskedője. Itt működik a mátyusföldi, csalló-’ közi, Garam és Ipoly menti magyar falvak szövetkezeti áru- és mezőgazdasági központja (a „Hanza” Szövetkezeti Központ). Ennek tisztviselőrétegéhez csatlakozik egy vékonyabb közigazgatási réteg, 72
