Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 3. szám - Molnár Géza: Párizsi vakáció (Elbeszélés)

— Óh, mester, megtisztel . . .

— Nem mester, Lóri bácsi, a jó öreg Lóri. Éppen magáról beszéltünk, jöjjön hozzánk egy percre.

Azok voltak itt, akikről Kállai már beszélt, világszerte ismert nevek röppentek fel a bemutatkozásnál, az öreg Csiky, Hubert, s egy középtermetű, vékony csontú, hajlott fiatalember, akinek fekete szemeiben megnevezhetetlen bánat ült.

— Bence kollégám arról beszélt — mondta Veras-Tóy —, hogy az ön művészetében a játékos elem és a gondtalan könnyedség tulajdonképpen rokon azokkal a forrásokkal, amelyekből a kerámiát csináló Picassóé táplálkozik. Tudni kell, hogy Vallauris, ahol a mester letelepedett, régi fazekasfalu délen a tenger közelében, nagy hegyek között. Az ősök parasztok voltak, ma minden házban van égetőkemence, s minden utca nyitott kiállítás a kifüggesztett színes cserepekkel. A maga munkáin is a falut, a népközelséget érezni.

— Nem vagyok falusi lány — nevetett Anna —, Pest környékén nőttem fel, prolik között.

— Az élet tele van meglepetésekkel — szólt közbe Bence. — Az életemet mertem volna rátenni, hogy maga a székely falvakból hozta a színeket és formákat.

Ez volt az a mélyfekvésű, nyugalmat árasztó hang, melyet Anna azonnal magába fogadott, s amely úgy hatott rá, mintha nagyon régi, meghitt barátja szólt volna hozzá.

— Jártam Korondon is — válaszolta Anna —, s talán ott is ragadt rám valami. De mégis, amit csinálok, az teljesen az enyém. Csak úgy jön, anélkül, hogy tervezgetném, azt mondhatnám az anyag és a munka együtt szüli ezeket a formákat, motívumokat. Dehát ezzel bizonyára így van minden művész.

— Nekem az tetszik a legjobban, ahogy egyes darabokban a formák utat törnek az absztrakció felé. Szerintem a művészet, amely az összes létező kifejezési formákat bejárta már, csak két irányba mehet tovább: a tudat alatti kifejezése és az absztrakció felé, bár néha a kettő egymásba kapcsolódva jelentkezik — mondta Csiky.

— Még sokfelé vezetnek felfedezetlen utak — jegyezte meg Veras-Tóy. — Magam sem vagyok absztrakt.

— Teljesen mindegy, milyen utat választ a művész — mondta Bence tűnődve. —Az a lényeg, hogy a maga saját hangján szólaltassa meg a világot.

Csikyt karon fogta valaki, s elvitte, Veras-Tóyt is sokan ismerték, szót váltottak vele.

Egyszerűen öltözött, kövér öregasszony állt meg mellettük, Veras-Tóy tisztelettel üdvözölte, pár szót váltottak, aztán Veras-Tóy bemutatta Annát a hölgynek, Bence csak meghajolt s kissé hátrább húzódott. Veras-Tóy elköszönt Annától, névjegyet nyújtott át, hívja fel valamelyik nap, örülne, ha felkeresné a Rue des Beaux Arts-ban levő műtermében, azzal elvonult az öregasszony társaságában.

— Ki volt ez a vénség? — kérdezte Anna Bencétől. — Úgy nézett ki, mint egy kofaasszony a halpiacról.

— Nadja Kuznyecova, Párizs egyik legjobb galériájának a tulajdonosa, vagyona milliárdokra rúg. Korszakokat élt át a művészettörténetben. Az emeleti kiállítótermek falain eredeti Monet-k és Manet-k, Renoirok, Utrillok vannak kifüggesztve. Modigli- anitól, még amikor ismeretlen Volt, vásárolt egy tucat képet. Senki sem tudja pontosan, mi van a raktáraiban. Nagyszerű szimata van, ha ő valakit kiállít, annak megcsinálta egész karrierjét. Tulajdonképpen azt kellett volna mondanom, nagyszerű üzletasszony is, kockázatot nem vállal. A múltkor, a háború előtt meghalt festőnek, Füredynek akartunk emlékkiállítást rendezni. Összehoztunk egy bizottságot, nekem távolról rokonom is volt Füredy, és szaladgáltam a galériákba, beszéltem Kuznyecovával is. Hogyne, nagyon jól ismeri Füredyt, nagyra becsüli a művészetét, tízezerfrankért odaadja tíz napra a galériát. A művészetpártolás idáig tart.

14