Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 9. szám - SZEMLE - P. Kovács Imre: Összekötni a barátság szálait (Beke György: Tolmács nélkül)
ÖSSZEKÖTNI A BARÁTSÁG SZÁLAIT — Beke György: Tolmács nélkül — Sake György 56 romániai és magyarországi íróval készített interjút a magyar—román irodalmi kapcsolatok alakulásáról. A hatszáz oldalt meghaladó kötet már a kézbevétel pillanatában is sejteti a szerző vállalkozásának nagyságát, de a mennyiségi érték dicséretétől akár el is tekinthetünk, mert a Tolmács nélkül esetében nem ez a döntő, hanem — az alcím alapján talán ellentmondásnak tűnő — tematikai sokrétűség, az átfogó jelleg, a kérdés komplex módon történő megragadása s kifejtése. Beke György érdeklődését nemcsak a jelenkor valóságának kérdései élesztik, hanem a sokszázados múlt is, így szolgáltat számos nélkülözhetetlen adalékot, egyebek között az irodalomtörténet számára. A magyar és a román irodalmat a hivatásos kutatók alaposságával ismeri, és beszélgetései ismereteink körén és szemléletünkön jó néhány szemeszternyit tágítanak. A jelen világ szálait bogozgatva (amelyek hébe-hóba bizony még ma is váratlan csomóba futnak össze), avagy a szocialista jövő távlatait fürkészve, első interjúalanyának, egyben első szerkesztőjének, Szabédi Lászlónak örökébe lép, akivel jó harminc évvel ezelőtt a sepsiszentgyörgyi szerkesztőség asztalánál el-el- töprengtek a nemzetiségi sors és a magyar— román együttélés, megbékélés dolgain. Hisz Erdélyben is kísértett a kelet-európai népekre nehezedő átok: nem ismerték egymást az egy sorsközösségben élő, de más-más nyelven beszélő emberek. Mihai Beniuc, a magyar irodalom avatott ismerője és őszinte barátja is ezt panaszolta el Beke Györgynek: „irodalmilag és népileg is túlságosan kevéssé ismertük meg egymást, s a legtöbbször a kétoldali nacionalizmus és sovinizmus szögesdrótjai között kellett átnyújtanunk a jobbunkat egymásnak, testvéri kézszorításra.” Beke azt vallja, hogy az olyan író, aki nem ragadja meg az adódó alkalmat, hogy vallomást tegyen a népek testvériségébe vetett hitéről, az bármily tehetséges legyen is, sohasem válhat a küldő közösség szószólójává, legfeljebb csak középszerű mesteremberré. Hangját fölerősítik az írói vallomások: „meleg és őszinte szorításra egymásba illeszteni két népnek a kezét” — ez itt a feladat. A deklarált és a politikailag is biztosított testvériség azonban csak az egymás munkájának kölcsönös megbecsülése és a közös munkálkodás révén válhat valósággá. Illyés Gyula, Victor Eftimiu, Balogh Edgár, Sütő András, Titus Popovici — és felsorolhatnánk akár a teljes névsort — egyaránt arra intenek, hogy most, a megbékélés csöndes, munkás évtizedeiben az együttélő népek baráti testvériségének egymás megismerésén kell alapulnia. Az egész kötet gyönyörűen visszhangozza Németh László immár negyven esztendős intelmét: „Igazán itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvéreinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk.” Jóleső érzés olvasni, tudni, hogy a megismerés szükségességének hangoztatását messze maga mögött hagyta a két irodalom: a tettek korának beköszöntését a szaporodó műfordításirodalom és a gazdagodó könyvkiadás jelzi. Csak így lesz igaz Goga Octa- vian 1947-es megállapítása: „kölcsönösen meghódítottuk egymást”. A nemzetiségi irodalmak esetében különös jelentősége van a kölcsönösségnek, az egyenlőség írói, művészi értelmezésének. Egy helyben topogna a két nép testvériségének nemes, szép ügye, ha a kölcsönösség csak egyoldalú vonzódást vagy éppen alkalmazkodást jelentene, nem pedig valóságos affinitást. Úgy tűnik, hogy ez az elemi kívánalom a romániai irodalomban már tettekben is megragadható, mintegy zálogát adva annak az igazi hazafiságnak, amelyről oly szép szavakkal száll síkra nyilatkozatában Titus Popovici is. Az élet reális viszonyainak megértésén alapuló hazafiság erősítése létkérdés a romániai magyar nemzetiség és irodalma számára. „A romániai magyarság művelődése — a maga sajátosságában — ma már szervesen kapcsolódik az egész ország szocialista kultúrájához, összeköti őket az azonos társadalmi valóság” — vallja Gáli Ernő. A mindennapi életben erőteljesen kitárulkozó romániai önismeret erjesztően hat az erdélyi magyarság önismeretének gazdagodására is. Erősödőben van a korszerű szocialista nemzetiségi tudat az elfogulatlan valóságismeret jegyében. Az egyenlőség írói, művészi értelmezésének időszerűségét, sajátosságát az is előtérbe állítja, hogy az erdélyi magyar irodalom — alapvető feladatának teljesítésén túl — a híd szerepét is betölti, nemcsak a két nép között, hanem egy kicsit az egész román irodalomnak is kaput nyit Közép- Európa felé, ahogyan a román irodalom derékhadának jelesei is örömmel vállalkoznak irodalmunk tolmácsolására. Ám a legújabb nemzedék tagjai közül egyre kevesebben fordítanak magyarról románra. A nyilatkozatokból az derül ki, hogy irodalmunk romániai fogadtatása jó, ámbár ami a fordított írók számát illeti, korántsem megnyugtató a helyzet. Sok még a fehér folt, kiváltképp a XIX. század előttről. A sort Petőfi vezeti, őt ismerik a legjobban, költészetével ez idáig 110 román fordító foglalkozott. Utána Ady és József Attila következik, de ha a hivatkozások a népszerűséget is mutatják, akkor ez idő tájt Ady Endre lép az első helyre. A prózaírók közül Jókai Móré a pálma, de sokan olvassák Móricz és Karinthy műveit is. A kötetet olvasva legtöbbször Ion Chinezu nevére bukkanunk, elsősorban az 1930-as Adalékok az erdélyi magyar irodalom történetéhez című kiváló monográfiájára való hivatkozással. A szóra bírt írók pedig egyaránt sajnálják, hogy 94
