Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 1. szám - MŰVÉSZET - Ablonczy László: Kalotaszeg pátriárkája

1918 őszén a Habsburg uralkodó ház koronázási emelvényének központi helyére Bethlen, Bocskai és II. Rákóczi Ferenc képeit rakja; amire „rebelliót” kiabálnak az osztrák méltóságosnak. S evvel a diákos hetykeséggel, a koronázásra fittyet hányva egy kávéházba megy reggelizni, amikor a Monarchia agonizál.

Feledhetetlen emléke, amidőn hatodikos gimnazistaként kedves barátjával tíz napon át a Gyulai havasok tövében és a havasokban vándorolt. Kalotaszegtől többé nem tudott elszakadni. Akármerre is vezettek a fiatal építészmérnök anyaggyűjtő útjai, köves Kalotaszeget mindig útbaejtette. A táj hagyománya, emlékezete, közösségi élete nagy élményt jelentett annak az elszánt embernek, aki nem kisebb hittel indult az életbe, mint hogy Lechner Ödönék külsőséges magyar építészeti stílusa után a mélybe száll, gyökereket keres és a valódi, a lényegi jelleget megteremti. Kalotaszeg így jelentett termékenyítő otthont Kós Károlynak. Mert van-e tündök- letesebb pillanat, mint a vasárnap délelőtt a Kalota partján, amikor a nép pompás ruhákban és méltósággal vonul a templomból jövet, ahogyan Ady is látta? Évszázadokon átzúgó erő sugárzik itt! Nagy múltra lehet hivatkozni e vidéken. Budai Nagy Antal egy jobb és egy igazságosabb világ szép hitével innen indult harcba. Farnasi Veres Benedek már az önállósulás jelében hirdet ellenállást, a XV. században itt már a kálvinizmus készülődik a lelkekben, 1541-ben az alvidék és a Nádas mente népestől, urastól, papostól reformátussá lett, s két évtized múltán az egész Kalotaszegen a megújult hittan jegyében dicsérik az istent. S ahogyan Kós Károly felmutatja: a nagy példák mellett a történelem hajszálereiben is ilyen nedvek működnek megtartó erőként: A Varjúk derék nemzetsége, amely a felelőtlen Rákóczi Györggyel szemben a bethleni időket védi. A mindennapokban tapasztalhatta: magyarok és románok békében és barátságban élnek egymás mellett. Hunya- don, a vásárok alkalmával egy-egy magyar gazdánál jó otthonra találnak a hegyekből érkezett románok. Egyik generációról a másikra hagyományozódott egy-egy vendéglátó porta, akármikor érkeztek, terített asztal és nyugodalmas ágy várta a vendégeket, a lónak is hely került az istállóban, s a hozott áruk ott maradtak bizománybán, s majd a legközelebbi vásározás alkalmával sor került az elszámolásra. Kós Károly is mindig szívesen vállalta román templomok tervezését s a román pallérral a magyarhoz hasonlóan szót értett. Az élettapasztalat a művekbe is beépül. Emlékezzünk csak a Budai Nagy Antal szép jelenetére, amikor Antal a harc vállalásában bizonytalan, de akkor megérkeznek Kardos Jákob emberei, akik cselekvésre biztatják és mozdítják a vezért. És aki ezt az összefogást és paraszti harcot nem akarja észrevenni, az előítélettel van Kós Károly életműve iránt, azaz nem a művek történetiségében, hatásában, hanem merevített elképzelés szerint „az uralkodó osztály kiszolgálójának” akarja tudni Kós Károlyt.

A közösségi ember a Feladatot nem kerüli meg. Kétszer is a kényelmesebb életet válathatta volna, hiszen mindkét világpusztulás után hívta Budapest, hívta egy perspektivikusabb élet.,,... hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rám, mint Budapesten” — írta 1919-ben, amikor tanárnak hívták, és ekként írhatta volna levelét arra az intézkedésre is, amelyre a Mezőgazdasági Főiskola Kolozsvárról Keszthelyre költözött. Különösképpen Erdélyben mindig úgy volt, hogy a Feladat hivatásánál többre hívta ki az embert. Bolyai Farkas nemcsak tanár volt, hanem diákjainak drámát írt; és kemencét tervezett a falvak népének, hogy gazdaságosabban fűthessenek. Kós Károly is nagy mindenes volt: népe hívása szerint vállalta és végezte a kirótt feladatot. Muszáj-Herkulesként kell vállalni a harcot, s Kocsis István Bolyai-vallomása szerint mondhatná Kós Károly is: az embernek, a művésznek a legnehezebbet kell választani. Ebben méretik meg értéke, önnön ereje, s így villan meg közösségi értéke is.

81