Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 9. szám - SZEMLE - Takács József: Moholy-Nagy László: Az anyagtól az építészetig
SZEMLE MOHOLY-NAGY LÁSZLÓ: AZ ANYAGTÓL AZ ÉPÍTÉSZETIG Moholy könyve meghökkentően aktuális. Ha nem tudnánk, hogy az ötven évvel ezelőtt, a Bauhaus mesteriskolában tartott gyakorlatainak és előadásainak eredményeit-tapasztalatait ösz- szegzi benne, bátran hihetnénk az elmúlt évek egyik művészetpedagógiai munkájának. Persze — ugyanakkor — pontosan meghatározható kora az első világháborút követő művészi megújulásban, rokonsága a szovjet-orosz forradalmi művészekkel, a konstruktivizmussal. A legtöbb avan- garde mozgalommal közös gyökere is kitapintható: a bergsoni „élan vitai” szerepének felismerése éppúgy, mint az akadémiákon tanított álművészet hagyománytiszteletével való szembefordulás. Felfogása nyilvánvaló rokonságot mutat Kassák Lajos, Breuer Marcell, Kállai Ernő elveivel a nemzetközi avantgarde számára legtöbbet nyújtó magyar eszmékkel. A könyv aktualitása tehát másutt keresendő, a „magyar művész magyarul” sokadszor előforduló jelenségében: az első magyar fordítás megjelenésében. Mert egy nemzet kultúrkincsébe csak a fordítás révén kerülhetnek be még az alapvető művek is. Ha a „közízlés” nagyonis megfoghatatlan fogalma alatt értett ízléshalmaz legalább a már félszázados Moholy-tanítást be tudná fogadni, akkor elégedettek lehetnénk. Félő, hogy ez a könyv az utópiáknak kijáró tiszteletet fogja csak kivívni, pedig minden a jövőbe vetett hite-reménye ellenére alapvetően nem utópusztikus tanításról van szó. Gondolatmenete kristálytiszta logikára épül, kiindulópontja az ember. Az ember, mint biológiai centrum helyet foglal el, teret követel magának — ebbe az axiómába sűríthető a két főtényező, ezek viszonyának a tisztázása vezet el az emberre szabott tér és az ember számára funkcionális művészet igényének megfogalmazásához. (Zárójelben: kár, hogy nem lép tovább Moholy, akár azzal, hogy a biológiku- mot a „többi biológikummal” hozná kapcsolatba, tehát társadalmi szerepében és funkciójában is vizsgálná, akár úgy, hogy a teret mint társadalmilag elfogadott konvenciót, a tér-idő egyik összetevőjét tárgyalná.) Az elidegenedést felismerve „szektorszerű embernek” nevezi a ma emberét: „a primitív ember egy személyben volt vadász, kézműves, építőmester, orvos stb.: a mai ember — minden más képességét kiaknázatlanul hagyva — csak egyetlen szakmával foglalkozik.” Feladatát küldetésként fogja fel Moholy, mindvégig a legtágabb értelemben vett pedagógiai szándék hatja át fejtegetéseit. Ez az állandó emberrevonatkoztatás a funkcionalista építészettel szemben berzenkedők számára is tanulságos. „Minden ember tehetséges” — tanítja Moholy, és ezzel a mai kultúrában máig időszerű kérdésben foglal állást. A modern művészetek egyik központi igyekezete kitörni az öntörvényűvé vált — vagy annak érzett — művészi fejlődésből: a nem időtálló anyagokból készített művekkel, hogy a jövő generációk számára ne válhassanak béklyóvá, múzeumi tárgyakká (futuristák), vagy a nonszensz, a hagyományosan értelmezhetetlen gesztusok révén (dada), vagy az alkotás formai elemeinek felszámolásával (koncept art) stb. Moholy a tagadásokon túl pozitív programot kíván adni. Az ember biológiai lényéből következően „alapenergiákkal” rendelkezik, de csak potenciálisan, „ezért ma minden erőfeszítésünket — és elsősorban a pedagógiai természetűeket — arra kell összpontosítanunk, hogy újból ezeknek az alapenergiáknak birtokába jussunk, ezért érdekel bennünket ma jóval kevésbé a „művészi” megnyilvánulások intenzitása és minősége, mint inkább az emberi természetnek azok az elemei, amelyek törvényszerűen meghatározzák funkcióját és létformáját. Ha ugyanis a „művészi” megnyilvánulások intenzitását és minőségét tartjuk csak szem előtt, nem kerülhetünk ki a bűvös körből és esztétikai tudásunkat az új törekvések csírában elfojtására használjuk. Az anyag, a tömeg és a tér alakításának vizsgálata során a festészet, a szobrászat és az építészet kérdéseivel foglalkozik. Alapelveinek következetes kifejtése mellett máig érvényes részmegállapításokat is találhatunk. A tömegről szólva a reprezentatív szobrászatot ezzel a tiszteletlen megjegyzéssel helyezi el értékskáláján: „műemlékkultúra? a szobor felállítási helye és a plasztikai forma: politikai pártok játéka.” Az építészet alapkérdéseinek tárgyalása során idézi Heinrich Zille mondását: „egy lakással éppúgy meg lehet ölni az embert, mint egy baltával.” Azt ugyan nem teszi hozzá, hogy baltával hamarabb megy, mi alighanem csak évtizedek múlva fogjuk belátni az ebben a megállapításban rejlő igazságot. Talán ennyi is elég a könyv forradalmasító hangvételének érzékeltetésére. A modern művészet egyik legfontosabb kézikönyveként szokták említeni, nehéz volna pontosabban kijelölni helyét az európai és az amerikai kultúra eszmeáramlataiban. A legnagyobb kortárs alkotók mindenesetre tanulhattak belőle, talán nálunk sem marad hatástalan. Az eredetit őrző tipográfiai kiállítás és a művészettörténész-fordító Mándy Stefánia szép magyar nyelve biztosítják a hatáshoz szükséges külső tényezőket. (Corvina, 1973) TAKÁCS JÓZSEF 8ó
