Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Lakatos Menyhért: Cigányok a fővárosban

Ez a magukba zárkózás semmivel sem veszélytelenebb, mint az előítélet. A két malomkő közötti őrlődés tervszerűtlenségre, lemondásra és legtöbbször kilátástalanságra kényszeríti a cigányságot. A lemondást sokszor jogos igazságuk eredménytelensége esetén is egyszerűen egy közmondással fejezik ki: „sigeder o gádzsó merela, ale le romeszke patyiv na dela” inkább meghal a gádzsó (a nem cigány), mint hogy a cigánynak igazat adjon. Ez a tudatállapot semmi szín alatt nem fejlődhet, csupán az élni akarási vágy marad meg,sokszor minden igény nélkül. A fejlődésnek egyik fontos mozgató ereje, a mindenkori igényekben jelentkezik. Ebben a világban azonban olyan nagy arányban telepedik az igények fölé a kisebbségi érzés, hogy sokszor saját szükségletének sem kíván eleget tenni. És ha tesz egyáltalán valamit, akkor annak a legegyszerűbb, legkönnyebb módját keresi, ami önmagától adódik. Erre nem cigány léte kényszerti, hanem az előítéletek hatására létrejött kilátástalanság és az „úgyis mindegy” gondolat.

Ezeket a jelenségeket találjuk meg a budapesti cigánytelepek lakosai között is. Nagyon sokkal beszélgettünk.

Lakásaikon részegen, gyűrötten, borzosan találtuk őket, az első percekben idegenkedtek, hivatalos egyénnek tekintettek bennünket, nem beszéltek tiszteletlenül, de látszott, hogy nem szívesen látnak. Egész létük panasz volt, kiteregették nyomorultságukat, a betegségeikről hivatalos orvosi papírokat lobogtattak, és amikor megkérdeztem egyiküket, hogy most miből ivott, őszintén bevallotta, hogy a nagykabátját adta el. Igazán meghitt beszélgetés csak akkor következett, amikor felfedtem cigányságomat és anyanyelven folytattuk a beszélgetést. Még volt bennük bizalmatlanság, de közös ismerőseink említése hamar eloszlatta ezt a gyanút.

A fent említett R. L., csepeli lakos. 1962-ben jött Budapestre, a Csepel műveknél dolgozott. Öt évig ígérték neki, hogy lakáshoz juttatják. Öt gyermeke van, egy kis lyukban laknak. Akik később kerültek az üzemhez, azok már régen új lakásokban vannak, de őt mindig csak biztatták. Pedig dolgozott annyit, mint akármelyik más nem cigány. A jobb kezén mind a négy ujját elveszítette, most le van százalékolva. Lakás meg sehol, mondja szomorúan. Van is itt miért igyekezni a cigánynak — lobbant fel újra tekintete, cigány marad az, ha a világból kimegyen is.

A másik tömegszállás hosszú barakkhoz hasonlít, valamikor felvonulási épület lehetett, apró kis re" keszekre van osztva, tizenkét család lakja. Minden lyuk tömve, óriási rendetlenség, közös vízcsap és közös W. C. van. A fiatalok jól öltözöttek, az idősebbek és a gyerekek rongyosak, koszosak.

Hol dolgozol? — kérdem az egyik fiataltól. A Drótsodronyban, mondja. Elég flegmán beszél, a pesti fiataloknak az a típusa, akik csak magukat tartják valamire, de azért, ha kurtán is, felel minden kérdésemre.

— Tudják az üzemben, hogy cigány vagy?

— Hát hogyne tudnák — mondja —, nem szégyen az, vagyunk ott vagy tizenöten egy brigádban.

— Mind cigány?

— Igen — mondja rosszat sejtve.

Aztán mégis elmondja egy kicsit bővebben. Elvégzik a munkájukat, együtt vannak, mind fiatalok, fütyülnek rá, hogy mit mondanak a magyarok. Ha valaki szemtelenkedik, jól pofán verik. Mást úgysem lehet tenni, mondja bocsánatkérően. Azért nem jelentheti fel az ember, mert azt mondja neki, büdös cigány. „A munkánkra van szükség csak”, mondták. Talán ők maguk sem értik, mit akarnak vele mondani, de az félreérthetetlenül kicseng szavukból, hogy itt mindegy, dolgozunk, vagy nem dolgozunk, egy a becsületünk, még azt sem nézik, van-e köztünk rendes.

Önként adódik a kérdés, vajon csak a munkalehetőség vonzotta Budapestre a cigányokat, vagy valami más is volt, amiben reménykedtek.

Erre talán úgy kapunk választ, ha megvizsgáljuk azokat a kiindulópontokat, ahonnan a cigányok a főváros felé áramlottak. 1945 után 1965-ig vidéken, főleg a mezőgazdasági területeken, nagyon kevés ipari jellegű munkalehetőség kínálkozott, vagy egyáltalán semmi. A cigányság, akit a földosztásból kihagytak, teljes létalap nélkül, válaszút elé kényszerült. A választás meglehetősen szűkös volt. Két lehetőség kínálkozott. Az alig talpraállt mezőgazdaság, illetve termelőszövetkezet, vagy a lakhelyétől nagyon távoleső ipar.

Kérdés, hogy az a népcsoport, amely 1945 előtt csak a mezőgazdasági munkát ismerte, hisz más lehetősége nem is volt, milyen okokból kényszerült egy újabb foglalkozással vagy munkával megismerkedni. Ami tőle nemcsak földrajzilag, hanem szakmailag is nagyon távol esett. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a választási lehetőség csupán látszat volt, választásra semmi lehetőség nem kínálkozott, csak egyetlen út kínálkozott, és ez az ipar.

111