Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - SZEMLE - Kántor Lajos: Marosi Péter: Salamon Ernő
Marosi Péter: Salamon Ernő A romániai magyar irodalomtörténetírás nem bővelkedik monográfiákban. Hosszú várakozás után monográfiaként úttörő volt Marosi Péter könyve a harmincegy éves korában megölt Salamon Ernőről. Körültekintő készülődés, sok-sok alkalmi majd tanulmányértékű publikáció előzte meg e művet, a hosszas érlelés azonban jó gyümölcsöt hozott. Kritikusként, publicistaként Marosi filológiai igényű tanulmányt írt, mely ha nem is záróköve a Salamon Ernő-kutatásnak, a kapunyitásnál igényesebb, irodalomtörténeti eredményként számba vehető teljesítmény. Igaz, a monográfiák tudós komolyságához vagy az esszék gondolatébresztő kapcsolásaihoz, szépírói stílusához szokott olvasót helyenként zavarják vagy éppen bosszantják a publicisztikai kiszóiások, a sűrű előre- és hátrautaló megjegyzések, de éppen ezek a toldalékok adnak lehetőséget Marosinak, hogy tételesen is szembeforduljon a proletkul- tos sablonokkal. Marosi feltétlen érdeméül kell számítanunk, hogy az ötvenes, de különösen a hatvanas évek irodalmi (irodalompolitikai, irodalomtörténeti) vitáinak tanulságait szervesen beépítette Salamon Ernő-monográfiájába, s ezzel nemcsak a romániai magyar irodalomról ad hitelesebb képet, hanem a Salamon Ernő-pályarajz is meggyőzőbb lesz. Marosi ugyanis nem szakítja ki mesterségesen a vizsgált életutat és művet természetes környezetéből; párhuzamokat von, kimutatja a rokonságokat, ha ezt esztétikailag indokoltnak érzi, akkor is, ha az egyes alkotók, világnézetileg nem egy táborba tartoztak, és megmutatja a különbségeket, a kibékíthetetlen szemléleti eltéréseket. Érdekes, eredeti mondanivalója van Bartaliss János és Salamon Ernő, illetve Dsida és Salamon Ernő lírájának természetéről, kölcsönös viszonyáról, s ugyancsak figyelemre méltó az, ahogyan Salamon költészetének egyik-másik motívumát Adyhoz, József Attilához vagy Radnótihoz kapcsolja (bár épp a József Attila- és Radnóti-szembesítésekre még vissza kell térnünk). Szintén új vonás az avant- garde szerepének árnyaltabb megítélése, számbavétele mindannak, amit a romániai magyar irodalom a húszas ésTiarmincas években e sokáig kiátkozott, különböző irányú, de erjesztő hatású művészi törekvéseknek köszönhet. Marosi érdeme, hogy e vizsgálatot egy „nem avant- garde” költőre is kiterjeszti, Salamon Ernő lírája expresszionista rétegének felfedésével. E tekintetben, még Tóth Sándor Gaál Gábor-monográ- fiájának megjelenése előtt, kellőképpen hangsúlyozza Gaál rokonszenvét az avantgarde iránt, egyáltalán Gaál Gábor szerepét Salamon Ernő költői formálódásában. Egyébként a monográfia legsikerültebb lapjai közé tartoznak azok, amelyek az életút adatgazdag, pontos leírása során ismertetik a költő személyi kapcsolatait a XX. századi magyar irodalom azóta klasszikussá érdemesült íróival. Monográfiája hármas tagolású: ,az első rész a költő tragikus sorsának a történetét mondja el, a második lírájának rétegeit, irodalomtörténeti helyét írja körül, a harmadikra maradva, „minden kronológiától elrugaszkodva”, a tragikumversekben kibontakozását elemzi. Szerzőnk esztétikai érzékenységét dicséri, hogy az életműből mindenekelőtt a dalszerű verseket emeli ki, jó helyen keresi — elsősorban a népköltészetben — e sajátos dalok gyökereit, s megtalálja a magyar és világirodalmi (sőt képzőművészeti) rokonságot is. Sajnos azonban a hármas tagoláson belüli háromszor hetes fejezetbeosztás, s a nemegyszer eluralkodó leíró jelleg nem segíti annak az esztétikai újnak a kiemelését, amit Salamon Ernő költészete a XX. század magyar irodalmában jelent. Hasznos a fejezetek verssel indítása, mert közelebb hozza az olvasóhoz a költőt. Helyenként úgy érezzük, hogy Marosi nem elemzi végig példáit; miközben visszautasítja a József Attila-epigonizmus vádját, s rámutat az egyéni és helyi színekre, az értékarányí- tásban is nagyobb gondot várnánk el a monográfia szerzőjétől. Nagyjából ugyanezt mondhatjuk a Radnóti—Salamon Ernő költészeti viszony jelzéséről is. Amennyire szép és módszertanilag helyeselhető az életút és az életmű párhuzamos bemutatása az első (és bizonyos fokig a második) részben, annyira indokolatlan a harmadik, az elemzést Ígérő fejezetek összecsapott- sága (mindössze ötven oldal a háromszázból!), meglehetősen önkényes és hiányos volta. De abban már Marosinak van igaza, hogy e hiányokat a további kutatásnak kell pótolnia. Szerzőnk így is rápirított az irodalomtörténészekre, s remélhető, hogy kihívását nem hagyják szótlanul. Addig is, amíg a Salamon Ernő-irodalom új művekkel gyarapodik, a Kriterion Könyvkiadó, számolva az érdeklődéssel, új kiadásban jelenteti meg ebben az évben Marosi Péter monográfiáját. KÁNTOR LAJOS 96
