Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (II.)
X BERTALAN ÁGNES Szabó Pál szivárványai (II.) Vihar nélkül nincs csend, kín nélkül nincs megnyugvás, öröm, mert csak így tudjuk az öröm nagyságát mérni, ha van mihez. Apám tudta, elhitte ezt — mondani is mondotta, de nem élte. A filozófiáról és valóságról később még lesz szó. Afféle polgárinak tartotta, vagyis: az élet zsákutcájának. Emlékszem, három évig lakott családjával nálunk, a budai házban Fábián Zoltán — az ötvenes évek eleién —, ez volt az az ember, aki ápolta, gondozta Apámat a tyurmában, a kenyerét megpirította a pince, vaskályhájának tetején, cukoradagját eltette (napi 1 kockacukor), az egyén jóságával, amit Apám is egész életén át munkált, s aminek — szerinte — gyarló a hatása. Mert nemcsak az egyénnek kellene jónak lennie, hanem a társadalomnak, hogy ilyen s hasonló helyzetek ne forduljanak elő. Vagy itt lép a mindig múlt a mindig jelenbe? Mert hogy az egyéni jóság, míg ember lesz, mindig fenntartó erő lesz a minden társadalomban? Nos, Zoli bácsi felesége egyszer filozofált az emberi akaratról, kint a kertben,egy hűvös nyári napon. Apám csak legyintett, s azt magyarázta nekem később, hogy a paraszt ezt soha nem így kérdezte. Igaz, állította, hogy a kövek is nőnek — Apám egyik novellájának a címe: Nőnek a kövek. A harmincas évek közepén írta, s úgy emlékszem, szinte ugyanazon időben Tamási Áron is hasonló problémákkal vívódott. Mikor rendezgettem Apám novelláit, ráakadtam Tamási Áron novellájára is, s kérdeztem Apámat, mi ez. Hogyan találkozik két író ugyanazon mondanivalóval? „Nem másolás ez, hanem az idő, a társadalom tereli az ember vágyát, reménytelenségét vagy reményét egyazon utakra.” Na de a parasztember filozofálás nélkül kaszálta a rétet, s rakta le a csepegőbe a követ, amit lopott az útépítésnél főleg (Talpalatnyi föld), hiszen hol van a Sárréten kő? A filozófia mellébeszél a lényegnek! Az élet nem filozofál a létezésén ... A parasztot sokszor a sziki gyephez hasonlította — többször szóban, de írásban is —, de a kő, mint az „örök”, tehát az időtlenség jelképe, mint a hajdúk a magyar történelemben. A paraszt csak szemlélődéssel mérte az élet mélységét, vagy a feneketlen szegénységet lélekkel sírta. „Néha oda is ütött, nem mondom” ... Nem azért szeretett, hogy viszontszeressék. Neki erre nem volt szüksége. Soha nem rótta fel a barátoknak, akik hátat fordítottak neki. Például:Ostrom után közvetlen, 1945. március 6-án, amikor már hetek óta odavolt Apám — 1945. febr. 13-án vitték el a Horthy Miklós körtér 3/b. első emeleti lakásunkból —, végre át tudtunk jönni Anyámmal Pestre. Sinka Jancsi, Pista bácsi legidősebb fia kísért bennünket. Gyalog jöttünk, Csepelen keresztül. Palkó Forrás Palival — első férjemmel — és a kis „tehenészfiúval”, Brágya Jóskával, már hetek óta otthon voltak, egy sarkadi zsidófiú hozott nekik igazolványt, azzal mentek el. Ä Kálvin térre mentünk Anyámmal, a Soli Deo Gloria református diák- szövetség központjába, ahol egy fiatalember fogadott, akinek gyönyörű hosszú körmei voltak. Vagy nem volt ollója, vagy fogadásból növesztette — mondtam magamnak Apám helyett, mert biztos, hogy Ő is ezt látta volna a fiatalemberen elsőnek. Zilált és teljesen kimerült idegrendszerem nem tudja pontosan követni, mit tettünk, így ezt sem, miért is ide jöttünk. Még a bombarombolta lépcsőn is felmásztunk — deszkával már kipótolta valaki —, s végül is az Üllői út 25. szám alatt, az internátusbán kaptunk szállást, az altiszt feleségénél. Ennünk is adott, pedig két kicsi gyermeke volt, a férje oda ... (Később, mikor Apám a Parasztújság főszerkesztője lett, ennek az embernek is egyengette az útját.) Innen kerestük fel Apám egyik régi barátját, aki erre az időre már „valaki”. Rangjára nem emlékszem, általában soha semmiféle rangot nem figyeltem meg, hogy kinek milyen van. Ez családi hagyomány, ha úgy tetszik, mi nem társadalmi rangokban éltünk és vágytunk, Apám mellett élve csak az ember számított, hogy ki milyen, annyit ér. Az a barát, akit felkerestünk, nem ért rá fogadni bennünket. A felesége feküdt, mert hogy a pince levegője legyengítette amúgyis beteges szervezetét. Szép ágyneműben feküdt, volt, aki kiszolgálja, volt ennivalója. Persze, ez olyan ostoba dolog, hiszen másoknak is volt vagy nem volt. így oszlott meg akkor a világ. Az is mindegy, hogy otthagyva az otthonunkat, szó szerint egy szál ruhában gyalogoltunk el, és az itteni — pesti barátok adtak ezt, azt. Egy asszony egy kockás háziszőttes pokrócot adott meg egy jénai tálat. A pokrócból később ruhát varrtam magamnak. És kétségbeesve mondta, majd évek múlva, hogy egyszerűen nem tudta felmérni, mi az, hogy nincs, semmi sincs. De a jénai tálnak is volt haszna. Mert ostrom alatt jó sokáig még „nyitva volt” a lakásunk alatti vendéglő, s onnan hoztak fel Apámék szilveszterre pálinkát, s ebben a jénai tálban „égettek” pálinkát. Kicsi, kék lánggal lobogott a tál... Alólunk kiesett a világ, a katonák a frontról átszállóval jöttek be, s nem is annyira a falon kúszott fel a mindig ismétlődő tombolás: „Öt perc az élet, öt perc, és nincsen tovább.” Mondták fújták az őrületig. Nem, az életnek nincs vége. A halál is csak kilométerkő a folytonosságban. Nagyocska lány voltam, amikor Apám megvette a Szabad Szót Mezőfi Vilmostól. Emlékszem a zöld- huzatú rekamiéra — ma Ugrán van —, ahogyan telítve, terítve volt váltóval. Hetvenezer pengő! 15
