Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - Jókai Anna: Csaba a téren (novella)

Csiba toporzékolt. Síját homokját túrta, tehätetlen dühében. Marokszám tépte a füvet, hajigálta a zsinegen túlra. Sorra előtűntek a kék foltok a képén.

Persze, hogy nevették.

— Reggel is te kezdted — mondta az egyik fiú, tárgyilagosan. — Aztán most meg vagy sértve.

— És tegnap? — bőgte Csaba. Bekente arcát a homokkal, piszok és seb egybefolyt, maradék önérzetét így védte. — Tegnap ki rombolta össze a váralagutamat! Meg tegnapelőtt, ki rakott döglött békát a vízbe?

— Mi nem, mi nem — kiáltották kórusban a gyerekek. — Azok sokkal nagyobbak voltak nálunk . . .

— Hosszú hajúak . ..

— Bőrnadrágosak . . .

— Mit tagadod? Láttuk. Te magad pisáltál a tócsádba . ..

Csaba bokszolóállásba helyezkedett a torz térség közepén. Szeme villogott, fogát összeszorította, csépelte a levegőt. Izzadt, kifulladt, de nem hagyta abba.

Néhány sétáló azt hitte, játszik. Valami ártalmatlan mókás játékot. Mondták is, milyen helyes.

Aztán elfáradt, keresett a homokdombon egy ép csúcsot, rátelepedett. Sáros kezét előretartotta, vá ta, hogy a nap a mocskot lepergesse róla. Sajgott a háta meg a válla. Lábszára vérzett. A friss cipcvas! Befelé fordult és nem kifelé. Jól megnyúzta a saját bőrét. Állati ostobaság.

A nagyfiúktól félt. Emlékezett ő jól, amikor beszórták tüsszentőporral a faleveleket. S utána orrba verték, hogy meggyógyítsák a nátháját. És hogy odaparancsolták, a sarokba, amíg lejátszották a meccseket, mert a három fa közül kettő ideális kapu, a harmadik meg árnyékot ad. Őt csak futtatták a labda után, kikaparta nekik a csalánból, kézre adta. Gumicukrot nyomtak a szájába hálából, a tetején édes rnaz, alatta a nyúlós massza, se megrágni, se kiköpni, a fogakhoz odatapad, s mire az ember lenyeli és beszélne, már este van. holdfény és hiába.

Igen. a nigyfiúktól félt. (Titokban azt remélte, egyszer majd felnő hozzájuk.) Az oldalt leselkedőket viszont utálta. Túlságosan hasonlítottak rá. Ugyanakkor mégis okosabbak voltak. Cselekedeteikben sózzál feinőttesebbek, indulataikban egyneműbbek: nemcsak féltek a motorberregtetö nagyfiúktól, hanem g/űlöiték is őket. És sohasem gondolták igazán, ha olykor-olykor nekik is be kellett mászniuk füttyszóra a labda után, hogy ez azért van, mert ők is ugyanabban a meccsben játszanak.

Csak Csaba reménykedett. Ő más, mint a többi. Hiszen az is az ügyességére vall, hogy a maradékból ilyen jó helyet hasított magának. Minden idehallatszik: gitárszó, a hinták láncának csikorgása, autóduda. Ez így tartozik egybe. A három fával.

Most aztán fuccs. Pedig nemrég arról ábrándozott, odaköti madzaggal az orgonabokrot is. Már a viasznattyút is megvette, a zsebpénzéből, azt akarta úsztatni, az orgonabokor melletti halastóban.

„Kár volt beugrani — gondolta, s fájós bordáit tapogatta, olyan mozdulattal, mintha ellenőrizné rejtett kincseit. — Engem már annyit bántottak, meg becsaptak, de annyit...” — Ököllel törölte a köny- nyeít. Kereste szemével az ablakukat, de lehúzták a redőnyt, elütötték a delet, most odafenn alszanak.

Anya különben sem segít. Távol áll anyától ez a buta játék. Apa meg mintha nem is lenne. Ha szól is néha, bonyolultan, nyakatekerten, ki érti?

De azért jó rájuk gondolni. S néha kiejteni a nevüket.

— Megálljatok! — kiáltott át hirtelen. — Majd az anyám!

A szomszédban heverésztek, kártyáztak az árnyékban.

— Nekünk is van anyánk — kiáltották vissza —, te kis hülye. Ugyanolyan szoknyás, mint a tied.

„Talán haza kéne menni — gondolta Csaba —, és soha többé nem jönni le, közéjük. Bebújni a tollak

alá, a sötétbe. Csak álmodni, mindenféle repülést, óriási vizeket, hatalmat. Vagy semmit sem álmodni. Ezek csak hemperegjenek, itt, a homokban. Majd még vissza is hívnának. Csaba, Csaba, hol vagy, miért menté! el, te derék, kedves fiú, nélküled nem ízes a játék, unalmas a tér . . .”

Ennél a képnél hosszan elidőzött. Kiszínezte magában: ő már nincs itt. Óvatosan elősompolyognak a két görbe fa mögül, még a kövek alatt is megnézik, hegyes botokra szúrják az itt maradt papírszemetet, aztán megrázkódik a tér — illetve ez a kis darab — a diadalmas ordítástól.

— Elpusztult innen — ezt fogják kiáltani — a hencegő, az élhetetlen.

S később talán azt mesélik, farkastorokkal született, és a rendes gyerekek — ahogy illik — kivetették.

Vagy semmit sem mesélnek. Hiszen Csaba is talált ezt-azt a homokban, annak idején. Egy csorba pléhlapátot. Meg egy csillag alakú formaszaggatót. De arról alig meséltek, aki előtte itt játszogatott.

Csaba oldalt pillantott. Mindig úgy érezte, figyelik. S legtöbbször figyelték is. Ezért szokott rá a színészkedésre.

Arcát beigazította az engesztelhetetlen dacra.

„Azért sem — gondolta. — Méghogy én szívódjak fel? Soha. Ők kotródjanak. A verekedés az más. Hozzátartozik a térhez. Anélkül nem tér a tér. De elvenni, amit én már magamnak keservesen kiharcoltam ..

Hiába a legerősebb spárga. A nagyfiúk egyszerűen átlépik. Ezek az alamusziak meg átbújnak alatta.

32