Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Ortutay Gyula: A Duna népei

ban felmutatható, de éppen az lehet érdekes, hogy az ő modern állattartásukból néhány mozzanatot, részeket az archaikusabb hegyi pásztorkodásukból megmutatunk, s utána a pásztortáncaikból kell adnunk.

De a pásztori munkánál nemcsak a legeltetés, hanem a tej-, sajtnyerés munkáját, az ehhez fűződő képsorokat, a munkát is érdemes bemutatni—s ennek eltérő szlovák, magyar, romín, jugoszláv, bolgár, szovjet oldali változatait —, ezek a munkaképek is igen értékesek, valamint azok a képek, amiket a különböző népek faragó pásztorkodása mutat be, itt a pásztoreszközöket, színes fafaragásokat, ivó- csanakokat, a faragó pásztori munka közben sorra be lehet mutatni a forrásvidéktől a Deltáig, váltakozó képekben, s a faragó pásztor köré nemcsak a tájat (német, osztrák, szlovákiai várromtól kezdve kis kerek erdős domboldalig, sík alföldi tájig, vízparti legelőkig), hanem a pásztori énekszót is: furulyaszót, dudanótát, ezeket mind-mind sorravehetnők s mellé a pásztori mulatozás férfias, duhaj táncait, teli erővel, virtuozitással.

így: kezdhetjük az osztrák pásztortánccal, a Spanl Tanz-cal s nyomban utána a szlovák nyúltáncot (zajaci tanyec), aminek rokon változatait a nyíregyházi bokortanyákon (jó pásztoros vidék!) is filmezhetjük. A pásztori táncok (és ún. betyártáncok) baltás, fokos, botos változatait, a morva Ondras, Ondrasek táncait, a szlovák Jánosik táncát (ennek képes ábrázolásait is lehet faragáson, üvegfestményen stb.) bemutatni. A különböző magyar pásztorbotoló táncok (Ura, Lövőpetri, Opályi stb.) mellett a szlovén, szerb, bolgár és román pásztortáncok változatos, sok rokonságot mutató formáit keverhetjük.

5.) A magyar Duna

Ha ugyan indokolt az eddigi „vágások”, átkapcsolások után az ilyen címadás. Mindenesetre azt jelzi, hogy a központ, a kiindulás a magyar Duna, a nyárelő, a nyár Dunája. A pásztorolás témája átvezethet a csallóközi tájakra, s itt kezdhetjük olyan speciális témával, mint a csallóközi aranymosás (vö.: Ásványráró)^ ehhez kapcsolódhat a május-júniusi csallóközi, szigetközi szép tájék, Jókai kedves vidéke, kertekkel, gyümölcsökkel, gazdag állatállománnyal. S kezdődjék a komolyabb halászat: az áradás után, amikor az árterekről visszahúzódnak a vizek a rekeszes, kerítőhálós halászat a győri halászati szövetkezet embereivel, s ugyanott szélvizekben a ritkafonatú vesszőtapogatóval, nyeles lepővei, sínhálóval való halászati formák szép képi ábrázolása.

A ladikos halászatnál az osztrák, magyar, szlovák halászgatás formáit — de csak rövid rokonképekben.

S ezután a magyar Duna halászati tsz-einek az életéből bőséges képeket a különböző halászati formákból (de csak a dunait, a folyamit!): nagy kerítő hálók teregetése, javítása, a kis halásztanyák kuckóit, a Duna mellékágainak halászgatását — a magányos pecázótól a szervezett halászó „bokrok” munkájáig: a vető, dobó, merítő halászati módokat, a hálóterítés, hálószedés munkáját, a nagy halfogásokat stb., stb. A csallóközi nyárson pirított halak anekdotázó körülüldögélése, a paprikáshal bográcsos készítéséig, a halat vásárló kövér asszonyokig a bajai halasoknál — ez mind-mind: egymással elegyítve a munka, a mustrálgatás, a halászélet, a haleledel készítésének módjáig.

Csallóköztől, de a németektől kezdve elfuthatnak képsorok a vízimalmok különböző típusaiból: a német-osztrák rokontípusok, majd a néhány megmaradt csallóközi, hazai vízimalom felvillanó képe a halászélet ábrázolása mellett. Ugyanígy néhány képben a régi céhes halászélet emlékeiből: osztrák, magyar, jugoszláv anyagot egy-egy képben, céhládában fel lehetne mutatni. A régi halász ünnepi szokások elmúltak. Baján még 1941-ben megrendezték a májusi ún. Jánoska-eresztést, ami a régi vallásos jellegéből teljesen kivetkőzött jókedvű vízi ünnepi felvonulás volt, énekszóval, zenével — helyét mostanság a nyári Aranyponty-ünnepség foglalta el, ez is a hajósok felvonulásával jár. Baján döntendő el, hogy melyik érdemelné meg a felvételt.

Csak részben néprajzi téma: a dunai hajósok élete (nem a helybéli halászokról van szó, hanem a szállító hajók sok nemzetiségű embereiről). Ez a téma akár külön kis film is lehetne, nyilván ebben a részben a mi képeinknek is fel kell mutatnia a dunai hajósok életéből, a rakodás munkájából, a vízi életből a kisebb-nagyobb kikötőhelyek néprajzi, városi színeiből valamit. Ez a kép ma már nem olyan színes, lassan uniformizálódó, nem adhatja az ötven év előtti különös képet, mégis vannak itt, a forgatókönyvben meg nem határozható színei, mozzanatai, amit érdemes beleszőnünk a dunai élet ábrázolásába, s ez a munka valóban nemzetközi — ha a csempészekre ki se térünk.

A táj dunai képeit nem sorolom fel itt, maguk az eddigi témák már adják a háromfolyós Győrt, Komárom környékét, de kell Esztergom, a Duna-kanyar, Visegrád.s mellettük Buda, a Csepel-sziget, a gemenci erdőkkel koszorúzott partvidék a vízen átúszó szarvasokkal, a csapán inni járó vaddisznókkal s Mohács és Baja, a bajai vizek elágazásaival, fűzeseivel, a hálókon átfénylő s zöldelő tájék derengő színeivel.

S a nyárforduló ünnepi szokásai közül a morva, szlovák, a magyar Iván-napi tűzugrás táncát és énekét mutassuk be s az egymásba fonódó népdalok formáit, majd a román és bolgár tűzugró szokásokat, körtáncokat — a szerelemvarázs játékos anyagát. Ezek közé kell a sárközi, Kalocsa vidéki magyar leánykarikázókat is beékelnünk ezekhez a szokásokhoz (Sárpilis, Dunaszekcső, Szebény, Szakmár- Felsőerek, Homokmégy, esetleg Öregcsertő). De ide is vehetők a rimóci, hollókői leánytáncok, kari- kázók — ez az anyag rendezése során dőlhet el csupán.

50