Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - HORIZONT - Pomogáts Béla: A kolozsvári Utunk
A nemzetiségi kultúra műhelye Az Utunk, mint mondottuk,a hatvanas évek közepétől újra feladatára talált, újra azt a küldetést teljesíti, amit a romániai magyar irodalom legjobb erői szántak neki indulása idején. Más szóval ez azt is jelenti, hogy a romániai magyarság művelődésének egyik műhelye lett. Olyan műheiye, amely a nemeztiségi öntudat kialakításában, egy emberi közösség szellemi önkeresésének szolgálatában végez feladatokat. Ennek az önkeresésnek egyik területe a szülőfölddel kialakított viszony. Az emberi személyiségnek elidegeníthetetlen övezetét jelenti mindaz az emlék, tudás és érzelem, amely a szülőfölddel kapcsolatban jött létre. (Az emigrációkat tanulmányozó történészek gyakran találkoznak ezzel az övezettel, ennek az övezetnek az energiáival.) A romániai magyarság is természetes módon ragaszkodik Erdély tájaihoz, azokhoz a vidékekhez — legyen az a Székelyföld, Szatmár, Bihar vagy Kalotaszeg — és azokhoz a városokhoz — Kolozsvárhoz, Nagyváradhoz, Marosvásárhelyhez, Szatmárhoz —, melyeket részben vagy egészében ősidők óta lakik. (S természetesen testvéri érzülettel tiszteli a román nép hasonló érzelmeit.) Ez a ragaszkodás a romániai magyarság nemzetiségi öntudatának egyik legfontosabb eleme. Az erdélyi irodalom kialakulásakor, a húszas években is ez a ragaszkodás nyilvánult meg a költők verseiben, a novellisták írásaiban. Az Utunk úgy próbálja szolgálni és gazdagítani ezeket az érzelmeket, hogy időről időre riportokban, tanulmányokban — és fényképfelvételeken, rajzokon — foglalkozik az erdélyi szülőföld tájaival és városaival. Két alkalommal is nagyobb vállalkozás keretébe rendeződtek ezek az írások. Az „Utunk Atlasza” című sorozat egész Románia tájait dolgozta fel. Erdélyi témáról is többen írtak: Bodor Pál és Deák Tamás a Bánátról, Szemlér Ferenc, Tamás Gáspár és Herédi Gusztáv Brassóról. Hornyák József, Bálint Tibor és Baróti Pál Hunyadról, Tompa István ésjánosházy György Kolozsvárról, Simon Magda és Bajor Andor Biharról. Fodor Sándor, Molter Károly, Kemény János és Gálfalvi Zsolt a Maros-vidékről, Csehi Gyula és Szilágyi Domokos Nagybányáról írt. A hatvanas évek végén pedig a „Szülőföld”-pályázat írásai, lírai vallomásai jelentek meg a lap hasábjain. A szülőföld mellett a hagyomány, a történeti örökség a nemzetiségi öntudat másik forrása és eleme. Erről a hagyományról is gyakran ír az Utunk: történeti cikkeket, beszámolókat, emlékezéseket közöl. Gyakran esik szó az erdélyi magyar hagyomány klasszikusairól: Apáczairól, Misztótfalusiról, Körösi Csornáról, Orbán Balázsról, az erdélyi magyar művelődés alakítóiról és letéteményeseiről. De azokról is, akik nem erdélyiek ugyan, de az egész magyar nyelvű közösség hősei és tanítói: Petőfiről, Ady- ról, Móriczról és Bartókról. Ők négyen szerepelnek egyébként a hetilap legsikeresebb különszámaiban. Az Utunk, úgy tetszik, állandóan ébren tartja a történeti örökséget, a hagyomány iránt megnyilvánuló figyelmet, s ezzel is szolgálja a romániai magyarság önismeretét. A hagyománynak azonban vannak újabb területei is: a romániai magyar irodalom két háború közötti „hőskora”, amely maga is a nemzetiségi tájékozódás és öntudat ösztönző forrása lehet. Ezzel a korral csak törekedékesen foglalkozott az Utunk az ötvenes években még a marxista örökséget is csak részben és torzított formában vette át. Először 1957-ben ébredt igény a közelmúlt teljesebb és méltányosabb megismerése iránt. Méliusz József Közelmúltunk irodalma című írása ekkor jelent meg az Utunkban, s ez a cikk a közelmúlt hagyományainak felfedezésére ösztönözte a kritikusokat. „Eszmék és idő kéz a kézben járnak — írta Méliusz. — A XX. kongresszus óta eltelt rövid idő sodrában elevenednek meg az elhallgatott élők és a nagyon sokáig meg nem említett holtak. Pártunk új kulturális politikája eredményeként kitárultak az ablakok a világ és a múlt valóságos értékei felé. ” Ennek az igénynek a jegyében közöl58
