Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Romániai magyar folyóiratokban olvastuk
nak el, amelynek nem csak a nemzet, hanem az egész egyetemes emberi tudás látja kárát. Legfontosabb teendőként említi a ma még szétszórt értékek egybegyűjtését, és kisugárzását, hiszen a népművészetből, ebből a kimeríthetetlen kincsesbányából, nemcsak egy nép régi szokásai, életkörülményei, kultúrája világlanak elő, hanem belőle mindig újjal és újjal tud telítődni egy-egy mai alkotó művészete is.” Az etnográfia a folklór mélyen és ősien emberi gyökérzete — olvassuk — a mi romániai magyar irodalmunk és művészetünk felfrissítéséhez is hozzá tud járulni, dialektikus egységben a termelésbeli tudományosműszaki előbbrejutással, ha tudatosan vállaljuk népi bölcsességének, nyelvi fordulatosságának, képgazdagságának, fantázia-kibontásának, érzé- letességének, közösségi mivoltának újrateremtését, a mi fokunkon, a mi munkánk és szórakozásunk szerint, a mi gondolatiságunk eredeti bővítésére. Gondoljuk csak el, hogy a népiség forrásvidékéről eddig is mit kaptunk. Pedig Kós Károly transzilván építészete, Tamási Áron székely szürrealizmusa, Szentimrei Jenő kalotaszegi színpada, Salamon Ernő erdei munkásfolklórja, Gellért Sándor balladás hangja, Sütő András mezőségi emlékezése, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád gondolati lírája, Szervátiusz Jenő és Tibor szob- rászata, Oláh Tibor zenéje, Bandi Dezső táj- iparművészete (és szerencsénkre gazdagon foly- tathatónk a sort) előjelzés csupán mindabból, ami honi magyar kultúránkból Ígérkezik, ha az integráció hevében és menetében tovább fejlődik, s valójában új-népivé demokratizál és forrósít át mindent és mindenkit a hagyománynedv, az új struktúrálódásra korszerű lehetőséget nyitó népszolgálati-nemzetiségtudati szintézis.” Balog Edgár összefoglalónak és és programadónak is beillő cikkét egymás után követik a szakágakra bontott tanulmányok és közlemények. Faragó József: Népballadáink itthon és Európában c. írása a romániai népballadák — köztük a székely, moldvai, bukovinai, mezőségi, szilágysági, bihari, bánsági stb. — hatékonyságát és felszívódását vizsgálja a számok tükrében. Az első szerény lépés a világba: Kriza János 1863-as halhatatlan székely népköltési gyűjteményéből, a Vadrózsákból, lefordított német nyelvű Kádár Kata c. mű az eredetivel csaknem egyidőben került az olvasóközönség elé. Ezt követően hamarosan növekszik a székely népballadák világsugárzása. Az 1873-ban kiadott német nyelvű népköltési gyűjteményt a francia, olasz, finn, lengyel, román nyelvű válogatás követi, majd az összes korábbi kötetnek a koronájaként 1967-ben megjelenik a cambridge-i Egyetemi Nyomda Classical Ballads and their Folklore c. kiadványa. A romániai magyar népballadák kifogyhatatlanságát bizonyítja az 1954 és 1969 között megjelent hat gyűjtemény, melyekben összesen 167 eddig kiadatlan mű szerepel. A tanulmányíró figyelmeztet arra, hogy ezek a jelentős eredmények to- vábbfokozhatók, sarkallásra ott az RSZK Akadémiája Kolozsvári Fiókja Folklór Osztályának archívumában levő 1700 magyar nyelvű eddig még kia- adatlan népballada. Érdekes kísérleti eredményről számol be, példákkal bőségesen alátámasztva, Könczei Ádám, amikor tanulmányában a népdal alakulását-vál- tozását fokozatról-fokozatra nyomon követi. A népköltészet közösségi jellege c. írás az ipari táj és az ezzel járó munkafolyamat változást befolyásoló tényezők szerepét kutatja, s többek között kimutatja, hogy az eredetileg lovashuszárokról szóló katonanóta hogyan alakult át a köztudatban motorról és traktorról éneklő népköltészetté. Teljesen érthetővé válik a folyamat, hiszen (idézzük Könczeit) „a jelenkori folklór — s ezzel, úgy gondolom, nem mondok teljesen újat — sokoldalúan tükrözi a nép életének jelentősebb eseményeit, alkotóinak érdeklődési körét. Az is természetes tehát — s nincs benne semmi meglepő —, hogy költészetében a dalban említettekhez hasonló események is visszhangra találnak, bizonyságul a jelenkori népköltészet életképességének abba a közösségben, amelyben születik.” Benedek Zoltán Tasnádtól Új-Guineáig c. cikke Bíró Lajosnak, a kiváló néprajzkutatónak állít emléket, Görbe István pedig a történeti mondákhoz sorolható Pintye-mondák sokszínűségéről melyet kilenc Pintye-változattal illusztrál. Négy művész a népi kultúra mai szerepéről c. összeállításban László Ferenc: Zenekultúra-népzenekul- túra, Szilágyi Domokos: A költészet örökletes, Szervátiusz Tibor: Népművészet és képzőművészet, és Mohi Sándor: A művészet és kor c. műhelyvallomások kaptak helyet. Á folyóirat elméleti anyagát gazdagon illusztrálja a szépen összeválogatott népi műremekek, bokályok, varrottasok, fafaragások tarka elegye, és a néphagyományból merítő mai művészek — Szervátiusz Tibor, Mohi Sándor, Gellért Sándor, Sütő András — egy-egy műve. SZAKOLCZAY LAJOS 93
