Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - EMLÉKEZÉS - Simonka György: Leninnel - Párizsban
A SZELLEMI ZSIBVÁSÁRON De pár nap múlva, a Szajna parti könyvantikváriusok, a bouqunistek ládáiban kutasz- kodva, egy nagy láda fölött majdhogynem összeütköztem Leninnel. Holló László és Koródy Elemér fiatal festőművész barátaimmal jártunk arra, s ezeket mindjárt be is mutattam neki, emlegetve a Lilas-beli kellemes délutánt, — ő pedig friss kedvvel szóba állt velünk. — Én is meg szoktam itt forgatni néha egy-egy könyvesláda tartalmát — mondta, s két kisebb könyvet mutatott. Az egyik orosz nyelvű volt, a másik francia. — Ez valami népkönyv — mondta az elsőre. — Népi hagyományokról szól, Péter cár többé-kevésbé ismert eseteiről s más egyebekről. Emez meg talán egy egészen jó kis statisztikai kiadvány a világ államainak villamosítási helyzetéről ... Hát maga mit szorongat a hóna latt? Itt találta valahol? Nehezen bár, de Holló László segítségével mégis sikerült valahogy elmagyaráznom, hogy megtaláltam az imént az első francia nyelvű Petőfi könyvet. Csupa véletlenül! — lelkendeztem. — 1851-es kiadás, ötven forradalmi vers Petőfiről, francia prózában! Lenin találóan megjegyezte: — Hát ez itt csakugyan a véletlenek világa! A bukiniszteknél mindig a véletlen a döntő! — Majd hozzátette: — Olvastam néhány szép nagy forradalmi verset Petőfitől, orosz fordításban. Talán mondott még valamit, de arra már nem emlékszünk, sem én, sem Holló Laci. Búcsúzóul kezet nyújtott, s kedves közvetlenséggel köszönt el: — Au revoir! — s eltávozott magános útján, a Szajna-parti öreg fák kopár téli ágai alatt. Azonban a „revoir” — a viszontlátás, soha nem következett be. Én hamarosan hazajöttem Magyarországra, de mint később értesültem, ő sem sokáig maradt Párizsban, elszólította onnan a nagy szervezési munka és a Právda. Amikor már világtörténeti nagysággá lett, sokat gondoltam arra, hogy írok neki. Bizonyosan naív elgondolás volt, hogy talán majd válaszol nekem, de talán mégis megtörtént volna. Olvastam róla: csodálatos memóriája volt... Egyébként azonban nem is küldhettem neki levelet, mert az ő szerepe csúcsán, a háború alatt és a mi 18—19-es forradalmi hónapjainkba ez lehetetlen lett volna. Annyi alkalom mégis nyílt számomra, hogy írásban is megemlékeztem róla akkor a csepeli munkásság harcos lapjában, a Proletárban, — s az az írásom pár éve újból megjelent a Mindenki Újakra Készül című irodalomtörténeti gyűjteményben is. — Nem küldhettem neki üdvözlő sorokat a mi Tanácsköztársaságunk megfojtása után sem, mert akkor én évekig az ellenforradalmi megtorlás rabja voltam a váci fegyházban, — ő pedig pár év múlva meghalt. 1944-ben azonban hatalmas árnya megjelent a vérző gránicon, a felszabadító hadak élén. A következő számunk fő tárnája: A MAI I FJ ÚSÁG 40
