Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - HORIZONT - Pomogáts Béla: Az erdélyi magyarság és az örökség
Csillag eszményei szerint. Vagyis „szekértábor” volt, amelyben a népi radikális Tamási Áron, Szentimrei Jenő, a transzilvánista Kós Károly, az európai tájékozódást! Kuncz Aladár, Áprily Lajos és a polgári liberális Ligeti Ernő, Karácsony Benő egyformán helyet kapott. Kemény János legutóbbi nyilatkozatában (Utunk 1968. 41. sz.) így próbálta érzékeltetni a Helikon jellegét: „Az igényes irodalom tisztelete volt az alap. Azoknak a platformoknak a keresése, amelyeken a különböző ízlések és világnézetek találkozzanak. Nem akarok túlozni, nem akarom a front populaire-hez hasonlítani, de lám, a politikában is van olyan momentum, amikor egy ügy érdekében — a mi esetünkben az irodalom volt ez az ügy — egyesíteni kell az erőket. Hiszen a Helikon összejövetelein nemcsak Bánffy volt jelen, hanem Szántó György, Kádár Imre, Asztalos, akik ekkor baloldaliaknak számítottak. Sokan rendszeresen dolgoztak a Korunkban.” A harmadik irányzat a Korunk — Dienes László és Gaál Gábor marxista folyóirata — körül tömörült. Ennek a szemlének rendkívül nagy szerepe volt a magyar nyelvű marxista elmélet gazdagításában, a marxista szellemű közgazdaságtan, szociológia — általában a társadalomtudományok — és a kritika gondozásában. Kritikai rovata — Gaál Gábor és Fábry Zoltán cikkeivel — mindenesetre a legnívósabb — habár olykor szektás módon leszűkítő — irodalombírálatot hozta a magyar irodalmi életbe. Eredeti szépirodalmi tehetséget azonban keveset nevelt: irodalmi rovatának legmarkánsabb szerzői a Helikon köréből — Szentimrei, Asztalos — vagy a magyarországi irodalmi életből —József Attila, Illyés Gyula, Kodolányi János — kerültek ki. Végül a negyedik irányzatot azok az írók — mint Bözödi György, Horváth István, Szabédi László — jelentették, akik a hazai népi mozgalom felé orientálódtak. Erdélyben ők képviselték a paraszt-szocializmus eszméit és a népi poétikát. A háború után természetszerű volt, hogy a szocialista irányba fejlődő új irodalom a maga forrásait, elődjeit kereste; s elsősorban a Korunktól kapott örökséget népszerűsítette az olvasók között. Gaál Gábor — a kolozsvári magyar egyetem tanáraként s az Utunk című irodalmi lap alapító-főszerkesztőjeként — amúgyis vezető szerepet játszott az újjászerveződő romániai magyar szellemi életben. A Korunk kutatása, eszméinek és hagyományainak gondozása valóban szép eredményeket ért el. A Korunk-antológiák sorozatának megindulására, Gaál Gábor, Salamon Ernő és mások összegyűjtött műveinek kiadására, a Korunkkal foglalkozó kisebb-nagyobb cikkek és tanulmányok kiadására gondolok. A Korunk kultusza azonban háttérbe szorította a romániai magyar irodalom polgári humanista és népi radikális hagyományait. A Helikon írói — Tompa László, Szentimrei Jenő, Kós Károly, Molter Károly és mások — ugyan személyükben jelen voltak az irodalmi életben, klasszikus műveik azonban hiányoztak gyakran még a könyvtárakból is. Áprily Lajos, Dsida Jenő, Tamási Áron, Berde Mária— Reményikről és Nyírőről már nem is beszélve— neve pedig általában szóba sem került. A Helikont és a népi radikális hagyományokat egyszeűen elutasította, sommásan elvetette az irodalompolitika. Ebben az elutasításban a dogmatikus, ál radikális és proletkultos — valamennyi szocialista országban érvényesült — irodalompolitikai koncepció működött. Mindezt azután még tovább torzították a román irodalmi életben időszakonként megnyilvánuló nacionalista elfogultságok is. A hagyomány egy jelentős része ezért „törvényen kívül” került. 1957-ben az Utunk szerkesztősége kezdeményezte ugyan az örökséggel való számvetést, a Helikon íróinak elfogulatlan marxista bírálatát; ezt a vállalkozást azonban hamarosan leállította az irodalompolitika. Az utóbbi öt évben azonban sok minden megváltozott a hagyományok gondozása terén, s ma már általában egészségesnek mondható az örökség számbavétele. A helikoni hagyaték sorra az olvasók elé kerül, s színvonalas, érdekes tanulmányok mérik 95
