Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Simonka György: Tornyai Jánosról
lyen, igazabbakat, mint Kecskeméten, mert itt ezek a szőlőkapások nem is olyan nagyon ínségesek- Ezekről én nem is tudnék szögényembőröket fösteni . . Hazament hát Kecskemétről, ahol egyébként festett néhány igen szép képet, műkerti részletet, a Cigányváros festői sikátorait és egy különösen érdekes öreg cigányt. 1918—19-ben, a nagy, nehéz, de hatalmas lendületű és mindent Ígérő forradalmi hónapokban Be- rend Gézával együtt szerkesztettem és írtam a Csepeli Proletár című hetilapot. (Ez volt a főoka az én politikai rabságomnak a nemzetközi összefogással eltiport magyar proletárforradalom megtorlásának éveiben Horthy börtönében). De akkor, 1919. január 19-én Tornyai János ezt írta nekem: „Kedves testvérem, Gyurkám! Ezt ugyan eltrafáltad: épen 50-ik születésnapomnak a reggelén ért ide hozzám a Te Proletárod. Ha minden dolgodat így eltrafálod, szerencsés lészesz minden te dolgaidban. Bravó, bravisszimó, öreg harcos! Hát bíz jövendölgettük mi A Jövendőben ezt a mai világot Gyurkám, de egyikünk se hitte volna, hogy ilyen hamar kunkorodjék farka a jövendölésnek. (Emlékszel a cikkemre, a Két Karácsony Közire?) A fő az, hogy fölhagyhattál az ágyúgolyógyártással, és újból a kerekszékbe ülhettél az újságcsináló kaptafa mellé, s így ezután újra gürcölhetünk mindketten a százszorszép és százszorszent művészet jegyében . . . Köszönöm, hogy eszedbe jutottam lapod elküldésében is, de öreg testvér, írj most már madagról is. Nem lehetetlen, hogy én is odahurcolkodok Hozzátok Csipörkére, hogy onnan bámuljam a fölkelő napot és az új Magyarországot. „Használni, nem ragyogni” akarnék a mi levegőnkben — Ölellek Gyurkám Mári komáddal együtt. Tornyai Jankó. Később a börtönben is meglátogatott. Bibó Lajos is. Ketten voltak, akik nem féltek ott felkeresni engem, baráti szívvel és csókkal. János váltig mondta: „Drága öregem, ha kiszabadulsz innen, hagyjuk itt ezt a romlott hazát, ezt az egész elgazosodott junker földet, — gyerünk Párizsba, elvegetálunk ott is, még hozzá szabadon ordíthatunk is . . .” Dehogy mehettünk . . . Mégis laphoz kerültem valahogy, s egyszercsak nagy gaudiummal állított be János: — Képzeld el: a barcelonai világkiállításon a nemzetközi zsűri aranyérmet akasztott az én sivár magyar vásznaimra! Megbolondultak azok?... De azért írhatnátok erről valamit, csöndesen, szerényen . . . írtunk. Akkor is, amikor megkapta a Képzőművészeti Társulat aranyérmét. Ez az aranyérem is, mint Tornyai egyéb, de Magyarországon viszonylag szerény sikere, lényegében a kritikai realizmus mesterének szólt, azokért a „szépségekért és igazságokért”, amelyek műveiben feltűnnek és világítanak. Erre vonatkozó művészi hitvallása kezemben van, amikor most ezeket a sorokat írom! Második párizsi utam emlékeiből írtam egy novellát, amelyben B. Coriafiatal spanyol hegedűművész tragédiáját sirattam meg. Jó ismerősöm volt ez a szerencsétlen ember, s minthogy művészetével a lelkét, szellemét feldúló nagy izgalmakat és meghatottságokat kifejezni képtelen volt, a Hotel Medical hatodik emeleti tetőteraszáról, ahol (különben nagysikerű) hangversenyét megtartotta, a végső akkord után levetette magát a Faubourg St. Jacques kövezetére . . . Ezt írtam meg, János kedves baráti megállapítása szerint „maupassant-i egyszerűséggel.” Az eléggé terjedelmes írás megjelenése után megérkezett címemre a nemvárt Tornyai-levél, benne az említett művészi hitvallás: „ ... A tegnapi lapból elolvastam tárcádat . . . Dicső dolog a benne levő gondolat, érzés és minden, ami a bötű mögött van. De azt kérdem tőled, te őrült, hogy mi a fenének vetegeted te le magadat arról a szép kis erkélyről, mikor, ha szétzúznád is ronda porhüvelyedet, a hegedűdnek, a szívednek a rubinköve olyan gyönyörűen ragyog a hideg holdfényben?? Nem mertem erősen belemélyedni az okoskodásodba, hogy mi kell az igazi művésznek, hogy alkothasson, teremthessen, féltem: magamra ismerek, és kétségbeesésemben sírva fakadok, de tudd meg, te skribler, én tudom, mi keli: Nagyon kell szeretni a Szépet és az Igazat! Pontosabban: a szépben az igazat, az igazban a szépet. Ez az egész. És mivel látja az ember, hogy mások nem nagyon tudják ezt, (sokszor nem is akarják nagyon), hát nekünk kell megismerni és mindekinek megmutatni ezt a nagydolgot. Ezt kell csinálnunk! Gyilkolhatjuk magunkat a kifejezés kínjával, de alkotnunk kell, szépen és az igazság szolgálatában, ha belehalunk is . . . Dolgozz! Dolgozz! Dolgozd ki magad, amíg lehet. Ládd-e, én heteken át megint az élet és halál mezsgyéjén táncoltam-tántorogtam, s most érzem, milyen becses és szent az élet, ha lehetőség nyílik a ránk rótt művészi munkára ... Az ezer év múlva élő jó és értékes embereknek tartozunk mi ezzel . . . Várom hát további okádásaidat, te nagyfejű tűzokádó! . . .” . . . Csakhogy nem voltunk mi olyan jó levélírók. Különösen ő, nem fecsegett soha, még levélben sem. Gondolataival is magános zarándoka volt a Szépségnek és Igazságnak, még néhány, testi nyavalyákkal megnehezült éven át. Majd oly, későn, elkövetkezett varázslatos kis közjátékként: Szentendre. Pazar színek és illatok a kis fatáblákon és vásznakon: egy későn kiújuló ifjúság lángjai az öreg zseni homlokán és ujjai hegyén . . . Gyönyörű, ígéretes nyár volt az, — de a tél beszorította a fővárosba. A svábhegyi Lóránt út belenyomta bélyegét szívébe és tüdejébe: kemény, fagyos télben egy kifűthetetlen nyaraló-villa kopár hodályában lakott és pingált, rossz kályhán főzte, melegítette a babot, a káposztát, három-négy napra egyből-egyből. 55
