Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Simonka György: Tornyai Jánosról

teheti, mert ő, akármilyen nagy, mégis csak firkász. De a piktor, ha megszállja a szentlélek, nem fecseghet!

Rudnay erre hasonlóan robusztus hévvel vágott vissza: — Te meg még annyi műgonddal se dolgozol, mint Zsófi néni, amikor meszelővei elhúzza a házalját. Te csak mázolsz!

így robbantak össze - de még aznap este Tornyai elfogta Darvassy Pistát, az akkoriban egészen kezdő fiatal festőt. Ráripakodott:

— Mi az? Hallom, hogy a Képzőművészeti Akadémiára akarsz beiratkozni. Megbolondultál? Hát itt van Vásárhelyen a remek Rudnay-iskola! Miért nem tanulsz nála? Nagyobb művész ő, mint az Akadémia minden tanára együttvéve!

Rudnaynak pedig másnap négyszemközt ezt találta mondani G. F. újságíró:

— Mester, láttam B. műgyűjtőnél három remek képét s mellettük Tornyai Jankó néhány vásznát. Az ön művei tündökölnek, mint a művelt Európa, de Tornyai — ő csak Ázsia.

Rudnay pillanatig tétovázott. Szigorú szóval csattant G. F.-re:

— Szerkesztő úr, jobb lesz, ha rólunk nem nyilatkozik. . . Tornyai csupa erő, csupa zsenialitás. Minden ecsetvonása elbűvölő igazság! Alászolgája!

. . . Ötvenhét éve most, hogy végre sikerült Párizsba kijutnom először, némi kis ösztöndíjjal. Tornyai lelkemre kötötte:

— Cézanne! Cézanne! Cézanne! Őt keresd mindenütt, az ő képeit a Louvre-ban, a Luxembourgban, Durand Rouelnél ... De azért Courbet-t se hanyagold el! . . .

(Ő azonban művészetével soha, a legkevésbbé sem közeledett Cezanne-hoz). . . . Karácsonyra édesanyám egy fadobozba ágyait nagy szilke szármát (töltött káposztát) küldött nekem Vásárhelyről Párizsba. Amikor a „hazai” megérkezett, éppen ott volt nálam ötödikemeleti kis manzárd-szobámban Holló László (ma is élő Kossuth-díjas érdemes művészünk) és Koródy, fiatal festők, s velük együtt bontottuk le a drága küldeményről a papírburkolatot. Akkor ért bennünket a vidámító meglepetés: a doboz tetején tussal pingálva ezek a bohém szavak kiáltoztak ránk: ,, Mi van Cézanne- nál? Jankó Tornyai de sz..-t-éri.” — Perzse: anyáméknál volt látogatóban, segített a csomagolásnál s a dobozra rittyentette „üdvözletét.” Az önmagának adományozott meg- nemesítés akkori teljes helyzeti energiátlanságára vonatkozott — s Ady sóhaját is jelentette: Mit ér az ember, ha magyar! . . .

. . . Párizsból Szegedre kerültem újsághoz s nemsokára Juhász Gyula lett a talán mindennapi magá- valragadó társaságom. Sokszor kerültünk egy asztalhoz a hozzám gyakran átránduló Tornyaival, majd a szintén Szegedre szerződött Bibó Lajossal. Juhász Gyula később, amikor Bibónak A j u ss című drámáját bemutatták, szeretettel fogott össze hármónkat egy prózai írásában, imigyen: „Hódmezővásárhelyen a városháza nagytermében függ Bercsényi Miklós mokány képe kivont fringiával, hatalmas lendülettel, amely mintha a múltból a jövőbe törne, — a legerősebb benyomások egyike, amit a magyar vidéken éreztem: Tornyai János alkotása. Ez a kuruc a maga dacos és kemény kiállásával olyan egytestvér a Bibó Lajos drámai hősével és Csomorkányi Pál keserű leikével. (Akkoriban ugyanis már túl voltam a Horthyék váci politikai börtönén, s álnévvel írtam verseimet és novelláimat a pesti lapokba). De egyelőre még szegedi újságíró voltam, s amikor a háború kitört, Csepelre vonultam be a lőszergyárban mint segédszolgálatos, irodai munkára. Ott is nősültem, s János nászajándékul három szép festményét küldte el nekünk: Talán nem lesz érdektelen, ha most idézem akkor írott kísérőlevelét: „Drága Gyurkám, legyetek boldogok, áldásom rátok! ... De hogy — az istenbe éltek majd azon az istenverte Csipörke szigetön, mikor mindönfelül tengörvíz vöszi körül? Gondold meg ezt, meneküljetek, míg nem késő, ölelő karjaimba, Mártélyra, a tőtésön innen, a halomra! . . . Szívemből ölellek mindkettőtöket! Öreg János.” Áz egyik képnek ezt a címet adta: Mi már csak így ballagunk. Ehhez magyarázat kívánkozik. Volt egy versem, amit János nagyon szeretett, amit meg is tanult, sőt meghatóan szép, nemes hangulatú kis olajképet is festett hozzá — ugyanazt a kompozíciót vagy ötféle felfogásban —, s a legszebbet küldte el nekem: Rozsdaszínű lombos fa alatt agg ember ül — már csak így „ballag” . . . Erre vonatkozó versem végső sorai:

. . . Jók vagyunk mi, félreállunk, — öleljen más, csókoljon más.

Mi már csak így ballagunk.

(A kép hátára nagyon meleg hangú dedikációt írt hozzám — s én ezt a drágaszép ajándékot egyszer, kenyér hiányában, kénytelen voltam egy képügynök által eladni. Vajon kihez került, kinél lehet most?. . .)

Iványi Grünwald Béla kedves piktortársa volt Jánosnak, akit 1918 nyarán meg is hívott Kecskemétre. Tornyai elfogadta a szíves hívást, de csak pár hétig maradt itt a művésztelepen. Akkor ezt írta nekem (egyebek között):

„ .. . Megtámogattam egypárszor evvel a rozoga hátammal Katona József szülőházának a falát. - Hallod - é, beszéltem hozzá, igazibb Tiborcokat találhattál volna százéve is, mostanában is Vásárhe54