Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 2. szám - Varga Mihály: A büntetés (novella)
A Főnök úr odalépett hozzám. — Jól van öreg! Igazi humanista vagy. Ezt vártam tőled! Kérlelve hozzátette: — Ne haragudj, abbahagyatnám már, de Dugót rendre kell tanítani. Ugye, megérted? Mosolygással jeleztem, hogy igen. Láttad ezt, Dugó? — kérdezte. — Láttam — hangzott a válasz. — Hát akkor rajta! Dugó ütött. Nagyobbat. Csodálkoztam. A Főnök mérges lett: — Mi van veled? — és máris vezényelt: — Te jössz, öreg! Ütöttem. Dugó mérges lett, s vezényszó nélkül visszaütött. — Mi ez? Üvöltött a Főnök úr. Én is dühös lettem. — Add vissza, öreg! Már lendült is a karom. A Főnök most rám kiabált: — Ezt nem tűröm! Ez durvaság! — és szinte ordított: — Te jössz, Dugó! Gyorsultak a vezényszavak. — Te jössz, Dugó! — Öreg! — Visszaadni, Dugó! — Mutasd meg, öreg! Közben koccintottak, ittak. Nevettek. Kacagásuk betöltötte a raktárt. A ládákra, dobozokra, hordókra, üvegekre ráragadt a nevetésük. Gyűlöltem Dugót, hogy így elrontott mindent. Gyűlölt Dugó, hogy így elrontottam mindent. Már nem vártunk vezényszót. Ütöttük egymást, vágtuk, csépeltük parancs nélkül. Véreztünk mindketten. Könnyünk el maszatolódott az arcunkon. Dugó nekiesett az állványnak. Én felborítottam egy üveges ládát. Ha elestünk, felálltunk gyorsan és máris ütöttük egymást, tovább. Ezer kilométerről jött hozzánk a röhögés. Már ököllel ütöttünk. A gyűlölet nem ismert határt bennünk. A fájdalom tűz volt a gyűlöletünkre. Megszűnt a Főnök úr, megszűntek a barátai, eltűnt a raktár, eltűnt a világ, minden, csak az egymás iránti gyűlölet volt meg. — Elég! — üvöltött a Főnök úr. Nem hallottuk. — Elég, az istenit! — üvöltötte még hangosabban. Lecsillapodtunk. — Mik vagytok ti? Állatok. A szeme köveket okádott ránk. Nagyon fehér, puha, izmos kezét most félelmetesnek láttam. Tovább ordított: — Disznók! Állatok! A hordónál a barátai a könnyeiket törülgették, ami ott maradt rajtuk a kacagáskor. A Főnök úr hangja csattant újra: — Takarodjatok! — Amikor csak álltunk, mozdulatlanul, odaugrott, megragadott bennünket vállunknál fogva és kipenderített az udvarra. Odakint vakítófehér volt a világ. Egymásra borulva bőgtünk. 2* 19
