Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: A sokgyökerű magyar Bácska
TCunszakő Cjf-erene A sokgyökerű magyar Bácska „Anyám kun volt, az apám félig székely félig román, vagy tán egészen az, Anyám szájából édes volt az étel, Apám szájából szép volt az igaz.“ A múlt század fellobbanó nacionalizmusában, majd újra az első világháború után igen divatos volt az az „elmélet”, miszerint egy-egy tájon annak a népnek van előjoga, amelyik előbb érkezett oda. Ez a téveszme kényszerítő erőként hatott, s szerte Európában komoly tudósok kezdték bizonygatni, hogy x vagy y területre nem a másik, hanem az ő népe érkezett elsőnek. Vagy érkezett díszesebben, nagyobb garral. E szellemi hadjárat alkotórészeként lendült föl a származástudomány is:egyébként egészen értelmes, jelentékeny tudósok, írók, közéleti emberek vesztették el a logikus gondolkodás utolsó szikráit is az olyan vitákban, hogy melyik nép mikor, honnan, hova vándorolt, s kivel keveredett, kivel nem. Mesélik, hogy egyszer Pais Dezsőhöz, a kiváló magyar nyelvészhez elment egy újdonsült gróf, és megkérte a tudóst, hogy csinálja meg a családfáját. Pais készségesnek mutatkozott. Felállt, odament a könyvszekrényben sorakozó hatalmas nyelvészeti és történelmi kötetekhez, és azt kérdezte: „Melyik ősi családból parancsolja, kegyelmes uram?” A gróf először meghökkent, aztán megcsillant a szeme: „Hát bármelyikből lehet?” Pais Dezső elmosolyodott, és visszaballagott a székéhez: „A származástanban mindent lehet, gróf úr.” Nem az őstörténetkutatás és nem a történetírás ellen akarunk itt fellépni — méltatlan és dőre vállalkozás volna —, de igenis szólni akarunk a közvéleményben, és nevezetesen a bácskai közvéleményben még ma is elevenen élő téves felfogásokról. Művelt, kultúrált bunyevác pedagógussal beszélgetek. A ma szokásos beszédtémák széles skáláján lehet vele vitatkozni. Megállapítjuk, hogy az ötvenes évek első felének kisiklása óta a bunyevác, sokác és szerb nemzetiségek háborítatlanul élnek a Magyar Bácskában, s közösen rakosgatjuk össze ennek jegyeit. Egyszer, egy elgondolkodó-elfáradó szünetben azt mondja, szinte önmagának is váratlanul: „A sárközi híres ruhák a bunyevác népviselet egyenes leszármazottjai. De ez nem is csoda: a sárközi nép jórészt belőlünk magyarosodott el.” A tudományért lelkesedő fiatalemberrel beszélgetek, ki néhány év múlva minden jel szerint tudósnak is jelentős lesz ebben az országban, s kinek már az édesapja németről magyarosra változtatta a nevét. Egyetértünk abban, hogy a negyvenhatos sváb kitelepítést az adott helyzetben nem lehetett elkerülni, s még abban sem szegülünk egymással szembe, hogy ha egy kisebbségi népcsoport a világ bármely pontján nem érzi magát jól, abban nem csupán az a csoport maga, s nem is csak az anyaországi nemzet a ludas, hanem a „vendéglátó” nép is. Társam bólogat, aztán kivágja: „Különben a svábok mindenütt otthon vannak: Würtembergben is, Bácskában is és Bánátban is, mert azt mondják, a germánok már mindenütt laktak valamikor.” Székely telepes jogásznak kitanult fiával üldögélünk. Jól érzi magát, azt mondja, már szinte nem is emlékszik Andrásfalvára, ahol született. Apja még azt mondja: otthon — és Bukovinára gondol, neki azonban már itt van itthon... Felnéz, és eltorzul az arca: „Én mondom, de mondják-e mások is?! Az őslakosok!.. Uram, akár sváb, akár bunyó, akár magyar, az mind jöttmentnek néz minket, székelyeket — pedig hát!... Ki hódította meg ezt a főidet, ki tette magyarrá még évszázadokkal Árpád előtt?! Mi, székelyek!!" Híveit, népét, vidékének múltját és jövőjét kiválóan ismerő, egyáltalán nem dogmákban gondolkodó református pappal üldögélünk a cserépkályha melegében. Sorolja megfigyeléseit, levéltári böngészésének eredményeit, melyek szerint kimutatható, hogy a Kárpátmedencében és környékén élő népnek hosszú évszázadok, de talán évezredek óta mit adtak át egymásnak, mit kaptak egymástól kultúrában, szokásokban, nyelvi kifejezésekben, dallamvilágban. Jó hallgatni szavait. De egyszercsak feláll, odamegy az ablakhoz, és kifelé néz, az utcára: „Mi lett volna ezekből a környező népekből, ha nem jövünk mi, államalkotó magyarok, egy évezreden keresztül nem védjük meg őket töröktől—tatártól, némettől— orosztól? I.. Kérem, eltűntek volna a forgatagban!” 64
