Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - Pap Károlyné: József Attila és Pap Károly
— Eddig csak annyit tudtam József Attiláról, hogy tehetséges költő. De hogy a világ leg- gyerekebb, leghiszékenyebb ostobája legyen, azt nemi Te pedig, te öreg tank, reked tudnod kellene, ha már mellettem élsz, hogy egy jó író nem pályázik! Soha! Semmi körülmények között! A jó írásnak megvan a maga útja. Másodsorban pedig, hát ennél nevetségesebb dolog, mióta a világ világ, még nem fordult elő! Hogy egy másik író, még pedig egy jó barát, kikösse egy titkos pályaműről, hogy az is ott fekszik a többi regény között és hogy nekem kell odaítélni a díjat! Ennyi marhaság! Ennyi naivitás! Ennyi szédületes butaság! Azonnal fogd magad, te vén mackó, és menj oda a Révaiakhoz, hozd vissza azt a nyomorult regényt, és ha még egy lépést téssz nálam nélkül az életben, kidoblak az ablakon! Elmentem, és visszahoztam a regényt. József Attila és a férjem pedig azon a napon egész délután ott üldögéltek a Japán kávéházban és talán soha életükben annyit nem nevettek, mint azon a drága emlékezetű, tündér! délutánon, amikor — mint Kari aznap este jókedvűen mesélte nekem — idézgették, jelenítették az irodalmi világ egy-egy alakját, ki milyen „pofát vághatott” a cikkhez. Engem pedig örök életemre megragadott ennek a drága fiúnak szeretettől, jóságtól áthatott barátsága. • De éppen olyan csodálatos volt gőgjében, szemérmében is. Megjelent a Nincsen apám, se anyám. Egy nagyon szépen, forró barátsággal dedikált példányt hozott Karinak is. Délután volt, tudhatta, hogy Kari olyankor sosem található otthon. Már a gangon megismertem szaladó lépéseinek hangját. Előre nyitottam ajtót. Nem csalódtam, ő volt. Ezúttal nem ült le. Kezembe nyomta a könyvét: — Olvassák majd ketten, minél előbb. Majd nemsokára Ismét jövök. — S azzal már búcsúzott is. Ml pedig férjemmel aznap „József Attila” estét rendeztünk. Szoktuk ezt így. Petőfi, Heine, Shakespeare estéket főképpen. Most őt olvastuk, s Kari igen gyakran belenevetett egy-egy strófába. — Mit nevetsz? — kérdeztem mérgesen. — Hát az ördög tudja, annyira tetszik! — bizony, ezt nem sokszor hallottam tőle. Gyönyörűségében nevetni. — Csuda egy ember — mondta és legyintett a kezével. — No, majd holnap felkeresem. Ahogy én ismerem, nem jön az ide most már, nekem kell őt megtalálnom valahol a fenében. Megkereste, megtalálta. Hiszen tudták egymásról, ki melyik kávéházban tanyázik. — Hallod-e Mackó — mondta este a férjem — az a fiú ... tudja az ég ... éhezik? Nyomorog? Nem tudom biztosan, de azt hiszem, sehogy se megy a kötet. Mit tehetnénk? Kis ideig gondolkoztam, majd hirtelen eszembe jutott a régi recept, amit Kodolányin és Zelken már kipróbáltam. — Keresd fel — kértem Karit — és mondd meg neki, hogy a kötet nagyon tetszett sok ismerősömnek, rohadt alakok, nem érdemes velük megismerkednie Attilának, csak küldjön ide tíz példányt, majd eladom nekik! így is történt. Akiknek szégyelltem volna pénzért adni Kari regényéből, most megvétettem velük az Attila vékony kis verskötetét. Összegyűjtöttem a pénzt és elküldtem neki. Nem jött „megköszönni”, tudtuk egymásról, hogy mindenkor készek vagyunk ilyen apróságokra egymásért. Sokára, nagyon sokára láttam őt viszont. Én állásba kerültem, Kari odacövekelte magát a Belvárosi kávéházba, tudtommal Attila másfelé járt, tehát ők is ritkábban találkoztak. Utoljára a balatoni útja előtt találkoztunk, a Liszt Ferenc téren. Mikor megláttam, megdöbbentem. ő nem mosolygott rám, csak a csúnya bajusza remegett meg egy kissé. Sokáig tartotta kezemet a kezében, s kérdésemre, hogy hát mi van vele, miért nem jön vasárnap, vagy este, amikor otthon találhat bennünket, nem is válaszolt. Szeme tétova, orra vörös a hidegtől, arca riadt, barátságtalan, idegen. Karit sem üdvözöltette. Viselkedésének azonban mégis ellentmondott kezem fogvatartása. Nem tudtam mire vélni. S mikor elváltunk egymástól, valami megnevezhetetlenül mélyen rejtőző bűntudattal arra gondoltam: talán megszegtem valami íratlan közösségi törvényt, hogy Karit erőszakkal kirángattam az írói nyomorból, mert dolgozom s ő megkaphatja a mindennapi egy tál meleg ételét. De ma már tudjuk, hogy viselkedésének nem ez volt az oka. • Halála leírhatatlan megdöbbenést váltott ki férjemből. Rengeteg mindenfélét suttogtak öngyilkosságának okáról, s én sokat gondoltam akkoriban két nővérére. Nem ismertem őket személyesen, de talán jobb is volt akkor így. Jolánnal csak 1944 október 15-én ismerkedtem meg, Fodor Józseféknél, ahol vele s Mihályfi Ernővel együtt virrasztottuk át az éjszakát, várva, mit hoz a közeljövő. Egy bizonyos: ha visszagondolok József Attila halálának napjára, a férjemre, ahogy nyomorulttá törve elsuttogja nekem a hírt: tekintetében ma is ott látom a rabság, a nyomor, az író semmibevevésének őrültségét: József Attila halálát. 45
