Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - SZEMLE - Kovács Győző - Fábry Zoltán: Stószi délelőttök
nézve, azt állapítja meg: „Minden élet drága csipke, / évek szálaiból szőve, / mintáját az adja mindig, / ami hiányzik belőle”. S egy kötetben nem szereplő, jellemző versére is emlékezünk, amelyben azt panaszolja az életnek, hogy mindig szeretett volna elmenni Párizsba, s mire későn eljutott, a sok karcsú, víg midinett-et, kikről ábrándozott, már rég madame-nak hívták: álmai Párizsa nem ment vele. Versei egyhúrúak és sokszor bizony üresek maradtak, mert mélabús panasza nem tudott váddá kemé- nyedni, a fáradt szív elégikus zenéjéből nem jajdult fel a sikoly glisszandója; az emberi élet gazdag polifóniáját nem szólaltatta meg. Versei mintha Szép Ernő költeményeire emlékeztetnének, de művészi erőben alatta maradnak. S az öregkori líra, a végső számvetés sem hozott észrevehető változást Falu Tamásnál. Ha nem időrendi sorban következnének a versek a gyűjteményben, lehetetlen volna megkülönböztetni a pályakezdő költeményeket az utolsóktól. Meghatározatlan időtlenségben élnek ezek a versek, szinte semmi kapcsolatuk nincsen a világgal. (A költő csak négy esztendővel fiatalabb Adynál, de ha versei hangszerelésétől eltekintünk, Bajza kortársának is vélhetnők.) Falu Tamásnak nincsenek „őszikéi”: az utolsó években csodáltuk meg Áprily Lajos lírájának végső egyszerűsödését, letisztulását, kritálytökéletességű fegyelmét, ezt a minden külső ékítményt lehántó, lényegre meztele- nített szépséget, az elemi művészi megjelenítő erőt hiányoljuk, amely egy kis dalban is monumentális lehet, mert hitelesen, élőn mutatja meg az embert. Falu Tamásnál bekövetkezett az a paradoxon, hogy csak saját magát akarta verseiben kifejezm és a korreszpondanciák hiányában a személyiség helyett egy elvont, vértelenül általános, lírai közkincsekből összeállított maszkot lát az olvasó nem élő arcot. Csalódottan tesszük a polcra a kötetet, kielégítetlenül hagy a míves verseknek a végső szuggesz- tiója, hogy meghalunk. Ezt eddig is tudtuk. Az élet nem mulaszt él szinte egyetlen pillanatot sem, hogy ez ne közölje velünk ne figyelmeztessen rá; a nagy memento árnyékában élünk. De ez kevés egy életmű üzenetéül. A versekből hiányzik az a gazdagság, az élmények, az érzelmek és a gondolatok bazarló bősége amely emberré tesz bennünket. És hiányzik a teljes embernek a reprezentációja felmutatása, megidézése. Nem megrendítő katartikus, önmagunkra és a világra eszméltető művészettel találkoztunk, hanem csak irodalommal. (Magvető) SIMON ZOÁRD J(íhrt) (Zoltán Stószi délelőttök Ha azt kérdeznék tőlem: mondd meg, kicsoda Fábry Zoltán? Akkor én a lényeget kitapintani akaró, s keresgélő „keresetlen” szavak helyett a Stószi délelőttöket adnám a kezébe. Rend és harmónia: így kell élnie az embernek. így kell leltárt készítenie elődökről példaképekről és kortársakról, az egyént és a nagyvilágot foglalkoztató nagy problémákról. Ezért nem tűnik frázisnak, s Fábry Zoltánra mutatóan nagyképűségnek — ha azt mondjuk: a Stószi délelőttökben megleljük és megismerjük Fábry Zoltán igazát, amely a század emberének vallomása. Fábry Zoltán régen vallja, le is írta, szóban is mondotta, levelek is őrzik ama nyilatkozatát, mely szerint ő minden művében — publicisztikai írásokról lévén szó — önmagát adja. Mégis, ha ezt figyelembe vesszük is: azt kell mondanunk, hogy a Stószi délelőttökkel a legszubjektivabb Fábry-írások gyűjteményét veszi kezébe az olvasó. Talán szabadon játszó gondolatnak tűnik, ha azt írjuk a kötet címe alá: „Fábry Zoltán őszikéi”. A kötet önvallomás, sőt önéletrajz (gondoljunk a Stószi előszóra). Költőelődök és kortársak, példaképek hatását bemutató könyvről van szó. A Stószi délelőttök jórészt, s szinte önéletrajz, az író által objektivált motívumokkal. Mit tesz az író? Cáfolja a „Stószi remeteség” legendáját (Stószi előszó). De hogyan? Úgy, hogy közben írói-emberi arculata bomlik ki előttünk: a stószi magányban a világra nyit táruló ablakot Fábry Zoltán. Stósz és a világ. Stósz és Európa. Stósz és a humanizmus. Ezek együttesen a valóságot és a vox humánét idézik. A szellem: erkölcs. A valóság: erkölcs. A kettő között a híd: az erkölcsi realizmus. Az író megvétózhatatlan alapállása és joga. Ezen keresztül nézi a világot. Végeredményben azt mondhatjuk: Fábry Zoltán ily módon, ilyen emberi és írói prizmán keresztül néz ki stószi házának ablakán — a csöndben; a zúgó, zuhogó kis Bódva patak partján. Ezzel már meg is fogalmaztuk azt, amelynek elsőségét nem tulajdonítjuk magunknak: Stósz — mérték lett. Az emberi és az írói helytállás mértéke. Nézzük csak: Ady, Gorkij, Romain Rolland, Bartók, József Attila, Gaál Gábor, Kodály, Lysohorsky és így tovább, így sorjázik a példaképek rendje. Ámde ezek az írók és költők nemcsak névmutatói rendben kapnak helyet. A tematikus elrendezés, a kötet összeállításában — ez az író vizsgája. Lukács György, éppen harminc esztendeje irta meg Ady-tanul- mányát, s abban azt, hogy mit is jelentett az ő nemzedékének egy-egy újabb Ady-kötet:........a magyar 91
