Folia archeologica 52.
Vörös István: Ló az Árpád-kori Magyarországon
Ló л/. ÁRPÁD-KORI MAGYARORSZÁGON 201 történt. A nyugati típusú lovagi „nehéz lovasság" harcmodorának a közelharc és a kézitusa felelt meg a legjobban. Jól kifejezi ezt a németek csatakiáltása is: amikor a támadás kezdetén zárt alakulatot alkotva megindították a támadást: „ló ló mellé, kopja kopja mellé" kiáltották (PAULER 1899, II. 390.). 4.2. A „keleti" lóállomány már a népvándorlás kezdetétől fogva meglehetősen heterogén összetételű volt. Az un. kelet-európai „boreális" autochton pónik mellett megjelentek az un. mediterrán típusú lovak is (VÖRÖS 2000b, 366-367.). Ez utóbbiak között voltak a sensu lato un. „arab típusú" lovak, és az arab lóval javított kelet-európai pónik is. Az „arab típusú" lovak ebben az időben még nagyon változatos eredetűek, származásúak és testalkatúak voltak. A keleti típusú lovak általános jellemzésére elmondható, hogy azokra az alacsonyan tűzött ék-alakú nagy fej, a hosszú vékony nyak, a rövid sekély törzs, és a hosszú vékony lábak voltak jellemzőek. A kisebb testtömegű lovak marmagassága 136,0 és 144,0 cm között volt, és szintén alacsony és közepes testmagasságúak voltak. A keleti lovak kiképzésre jellemző volt, hogy mind a vágtában, mind ütközetbe menet támadáskor „megeresztett/laza gyeplővel" (equorum dimissi, laxatis) vezették őket (Rogerius SRI 1 II. 569. 6., 571.' 9., TE. 128., 130.) A lovakat tehát nem kantárral, fékkel, hanem lábbal/térddel irányították. Az. arabok a középkorra visszamenőleg lovaikat kél nagy csoportra, „fajra" különítették el: az egyik az ismeretlen származású és fajú (ka-dish) lovak, ezeket teherhordásra, közönséges munkára használtak. A másik az ismert és nyilvántartott származású (ku-hai-lan) lovak, amelyeket csak lovaglásra használták, és az áruk igen magas volt. Hazájuk - nem a puszta Arábia - hanem Jemen, Szíria, Irak és Egyiptom szomszédsága. A hagyomány szerint ez. utóbbi lovak Salamon ménéitől, vagy a Próféta öt kancájától (Al-Khamsa) származtak, és a telivér (a-sil) arab lovak ősei. A „gelfe" nevű ku-hai-lan ló Jemenből származik, futásban felülmúlja a többit, jó szomjúság és éhségtűrő. ( CAN I И 1863, 513-514; WRANGEI 1908, 38-39; FLAUE 1978,4045.). A Kijevi Évkönyvben található leírás II. Géza halicsi hadjáratáról: „1151-ben Kievben a Jaroslav téren a magyarok.J... ] felette nagy számban lovaikon futtató-, és ugrató versenyeket játszottak" (OÉvk. 149., a Moszkvai Krónikában a lovakat nem említik in: OÉvk. 223.). Hogy az Árpád-korban kedvelt volt a sportolás és a versenyek tartása, érdekes adalékot találunk 1263-ból: István ifjabb király Csepel szigetéről a solymász. ispán leányának Jolántának „három fertőt és egy darab linóm posztót" küldött, mert leányát versenyfutásban és táncban „felülhaladta" ( P ESív 1867, 51). A morvamezői csatában (1260.) „[...] a könnyű, apró lengyel lovasok mellett.[...] a csehek patkolt és patkolatlan poroszka lovon mentek.J...], de van köztük jó 2000 sodronypáncélos nagy lovon". Még a lovakat is páncél fedte. A magyar lovak, bármit is csinált a lovas, megfordultak és futásnak eredtek. Egy foglyul ejtett kun vezér II. Ottokárnak váltságdíjul - némi keleti túlzással - annyi lovat ígért, ahány hajszála van. Mindhiába, felkötötték (VJKr 71, 77; PAULER 1899, II. 237, 240.). A dürnkruti csatában (1278.) „a magyarok (kunok) [...] csak könnyű vértezetű, gyors paripákon tudtak lovagolni". A magyarok megfelelően felszerelt lóval és páncéllal „sváb módra" (lovagi módra) tudtak harcolni, mintha csak Franciaországban tanulták volna a harc fortélyait. A németek annyi kun lovat szedtek össze a csata után, amennyit csak tudtak (KRISTÓ 1994, 107, 108, 1 10.). Az Árpád-kor idején az oroszok a lovakat és a szarvasmarhákat a besenyőktől (pecsenegektől) vásárolták (CANTL 1864, 136.). A tatárok és kunok „kitűnő" lovairól a misztifikálás napjainkban is tart, alaptalanul A kortárs megfigyelők és krónikások - a maiaktól eltérően - elfogulatlanok és hitelesen írnak a középkori lovakról. Ezt igazolják a korabeli források is.
