Folia archeologica 52.

Vörös István: Ló az Árpád-kori Magyarországon

202 VÖRÖS Is IVAN A tatárok lovairól Spalatói Tamás (1200-1268) a következőket írja: „[...] lovaik kicsinyek, de erősek, jól bírják a koplalást meg a fáradságot; rajtuk paraszt módjára (nyereg nélkül) lovagolnak, a lovak pedig patkó nélküliek; [...] háromnapi folytonos igénybevételtől elcsigázva megelégszenek egy kevéske szalmaféle takarmánnyal" (Spalato 37., in.: TE. 184., 15. lábj. 193.). Hogy a tatároknak ezek a póni lovai sem voltak korlátlanul igénybe vehetők, a következő korabeli adatok bizonyítják. Magyarországra betört tatároknak igen sok ménlovai voltak „equos plurimos", melyek többségét a vezeték lovak „equos vacuos" alkották (Rogerius, SRH. II. 568. 28., 30., in.:' TE. 128.). A tatárok 1241 őszén „sem az alomszalmát, sem bizonyos házakat nem égettek föl [...], hogy lovaik számára ott hajlékot (equis domos) és élelmet találjanak"! (Rogerius, SRI Í. II. 582. 8. in.: TE. 141-142.). A kemény fagyok következtében 1242 tavaszán Magyarországon „[...] a sovány föld még az edzett, kitartó nélkülözésekhez szokott tatár ló számára sem tudott elég táplálékot nyújtani" (PAULER 1899, II. 183.). Kajdanus hadseregének csak egy részével érkezett Spalatóhoz, „mert egész lovassága számára nem lett volna elég a fű, március eleje volt ugyanis, és kemény fagyok jártak" (Spalatói 39., in: TE. 189.). Johannes de Piano Carpini (-1252) írja 1247-ben, hogy amikor elérték Tatárország határát, saját „lovaikat hátrahagyták, mert azok nem tudták a - magas - hó alól a füvet kikaparni, [...] a tatároknak sem szénájuk, sem szalmájuk, sem abrakuk nincsen". Utazásuk során „naponta háromszor-négyszer kaptak friss tatár lovakat". Kunországon átkelve ötször-hétszer váltottak lovat kivéve, ha pusztaságon kellett áthaladni, akkor „jobb és erősebb lovat kaptak amelyek egyfolytában bírták a megfeszített menetet" (NKF. 1965. IX.5. 93-94., IX.21. 98.). A 14. század első felében Ibn Battuta (1304-1369/1377?) arab utazó a Don deltavidékén járva Azak városában ír a kipcsak/kun lovakról. „Ezen a vidéken igen sok a ló, ezért értéke csekély. A legpompásabbja is [...] megér ca. 1 dénárt. Ez a lófajta - Egyiptomban akadis-nak (nem nemes származású lónak) nevezik - az egyik megélhetési forrásuk. [...] Némelyik töröknek ezerszámra van belőle. [...] Ezeket a lovakat karavánokban Indiába viszik [...], ahol „nem gyorsaságukért vag) jó futásukért veszik",[...] mivel páncélos lovasok használják,"csak a ló erejét és lépésének hosszúságát nézik". Az olcsóbbak 100, a nemes paripát 500 dénárért veszik. Azokat a lovakat, amelyeket gyorsaságukért keresnek Jemenből, Ománból és Perzsia vidékeiről viszik Indiába. A perzsák 1000-4000 dénárig terjedő áron adják el őket (IBN BATTUTA 1964, 187-189.). 5. KITEKINTÉS A MAGYARORSZÁGI LÓ1ARTÁS KÉSŐI IDŐSZAKÁRA Az Árpád-kor végéről, 1308-ból származó lengyel leírás szerint „a magyarok (és a krónikákban velük együtt említett kunok) lovai kicsinyek, erősek, gyorsak. Az előkelőek és nemesek (principes et nobilis) lovai nagyok és szépek" (BOROSY 1962, 154. 139. lábjegyzet). Nagy Lajos uralkodása alatt „berbervérű", és „óspanyol vérrel nemesített" olasz lovak is kerülhettek Magyarországra (HANKŐ 1936, 181.). Bertrandon de la Brocquiére 1432/33-ban tartózkodott Magyarországon. lt ja, hogy Kecskemét és Pest között „egymást éri a sok ménes, [...] a lovak vad állatokhoz hasonlóan, egészen szabadon élnek". „Legnagyobb részük a Magyarország határait borító erdélyi hegyekből való.f...] majd mind jó hátasló. Hibájuk azonban, hogy kissé makranczosak, különösen pedig nehezen patkolhatok". Egy lovagjáték megtekintés után jegyzi meg, hogy: azt „az ország szokása szerint kis lovakkal és alacsony nyeregből vivták" (SZAMOTA 1891, 92, 94, 96.). A nagyló - „equus magnus" magyarországi megjelenése csak a 15. század elejére keltezhető (1428.). Oláh Miklós leírása szerint a 16. századi Magyarországon a Kunok mezején