Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Fábry Zoltán: Harmadvirágzás. A szlovákiai magyar irodalom legújabb fejezete
élet- és küldetéstudat irdatlan súlyát, tagadhatatlanságát példázza, a nehéz séget, mely nélkül a szocialista realiz musnak nincs hitele. Ezek a mai szlo vák írók nem fektetik vállra a valósá got olyan szédítő gyorsasággal, mint magyar társaik. Birkóznak vele, mar kolják, próbálgatják minden oldalról, visszafutnak az időben: a múlt ható és összehasonlító tanulságához. Olyanok, mint a távolugró: hogy a mához eljus sanak, a tegnapból, messzebbről ugra nak. A mi íróink nagyrészt a jelenből ugranak a jelenbe: hip-hop, jöttünk, láttunk, győztünk... nem vesznek sem térbeli, sem időbeli lendületet: a gyors felületeredménynek ez a magyarázata, de épp azért nincs is kiterjedése. A nekifutás, a nekikészülődés hiánya csak helyből távolugrást eredményezhet, helybentopogó megelégedettséget, illú ziót, irrealitást. Hurrá: ez van, mond ják és mondatják, de a fontosabbal, a „hogyan lett”-el, — tehát a realitás ém- beri hitelével — adósok maradnak, már pedig a változás dokumentálása e nél kül érvénytelen és elképzelhetetlen. Senki se gondolja azonban, hogy ez a realitásminusz eredendő szlovákiai sa játosság. A szocialista realizmus gyer mekbetegsége ez, melyen úgy látszik át kell esni minden indulásnak. Ma gyarországi viszonylatban Révai József már rég felhívta a nehézségmellőzés veszélyére a figyelmet: „még nem tört eléggé utat az igazság, hogy a szocia lizmus építése nem sima és egyszerű dolog, hanem bővelkedik nehézségek ben, harcban, konfliktusokban”. A gyer mekbetegség, a gyors eredmény-illúzió nem éppen veszedelmes baj, de magától és automatikusan nem múlik el, épp azért mindjárt az elején kell látleletez- ni és így továbbterjedését megakadá lyozni. A szocialista realizmus törvényei nehezek, mert kérlelhetetlenek, mint az' igazság. Aki elmellőzi nehezét, el véti mondanivalóját! VL A költők e tekintetben látszólag könnyebb helyzetben vannak. Tisztük ma elsődlegesen: lelkesedés és lelkesítő tudatosítás. De ez egymagában nem elég. A realizmus — bármilyen furcsán hangzik is — sehol sem követelőbb, mint épp a versnéL Alfréd Döblin, aki kipróbálta a regény minden fajtáját, aki eljutott az eposzig, a realitás követel ményét a költészettel szemben állította fel a legkategórikusabban: „A költészet előfeltétele: a realitást felfogó, átlagon felüli éles szem és érzék. Természet szerűen, mert a költészet a valóságból no ki és a realitást soha el nem hagy ja.” Az igazi költőt épp az jellemzi, mennyire tudja a vers egyszeriségében, másolhatatlanságában a valóságot min den értelmével közvetíteni, sűrítve ösz- szefogni. A vers magyar viszonylatban mindig elsőrendű valóságmegnyilatko zás volt. Valóságtényező, mint dacoló, lázító és útmutató legfőbb mérték és érték. Valami, ami irányt szabott, ami hez hozzá lehetett és hozzá kellett iga zítani az országhaladás lépteit. Gondol junk Petőfire, Adyra és József Attilára, akik egyértelmű történelmi valóságot je lentettek! A magyar vers küldetéses szerepe kétségtelen! A költészetnek Szlovenszkón sem lehetett más a szerepe. Az első időszak irodalmának nem véletlenül a líra volt a csúcspontja és legszebb kiteljesedése. Az első felfigyeltető szlovenszkói meg nyilatkozás egy vers volt: „Hajnali ha rangszó”. Mécs László volt a kezdet, a pap, akit azonban az emigráció tehe tett a kirakatába! Utána jöttek az első Márai-versek és Komlós Aladár gondo lat-lírája: a korai kiábrándultság bú csúsorai, a halálbafutó Merényi Gyula impresszionizmusa és Juhász Árpád, aki félt a haláltól és nem evett húst, „mert mielőtt megsütik a pecsenyét, le kell ölni az állatot." A németek ölték meg. Sebesi Ernő fanyar slemilsége után ugyancsak a német hóhérok tették az igazoló pontot Szenes Erzsi biblikus szerelmi lírája megkapó tünemény volt. Forbáth Imre a szlovákiai favágóktól az afrikai négerekig feszítette a húrt: játszott és lázított. Mihályi Ödön a for radalmi versek után a galambvárás bu- kohkájában rekedt meg. Vozári Dezső mesteri tökéletességű versei a várost és gyárat dalolták: „Szebb a sziréna!” Morvay Gyula zsellérverseitől „forróra fülledt a talaj”, Prerau Margó „a pá riák nevében” dalolt és Szabó Béla az éhséggel tárulkozott felfigyeltetőn és vádlón a világ elé. Földes Sándor láz- baverő tömegtoborzása, expresszív ki robbanása elnagyolt ítéletre csábított. Akkor nem átallottuk leírni; tegnap volt Ady, utána jött Kassák és most van Földes Sándor! Szlovenszkó költő je azonban minden adottságával, Győ- ry Dezső volt az „Űjarcú magyarok” megkiáltója. „Sosem magunkért, mindig másért hirdettünk többet, mint magunk: jobb lenni ösztönünknél s másnál, s tartani minden gátomlásnál élő gátnak szívünk s agyunk”
