Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

1955-ben megnősültem. A lakáshoz jutás esélye egyenlő volt a nullával, ezért apósom hívására leköltöztünk Dombóvárra, ahol a békési helyzet megismétlődött. Itt apósom volt az, aki mindenkit ismert és mindenki ismerte. Ő biztatott: „Ne félj, fiam, szerzek én neked jobb munkahelyet, mint Csepelen volt!" Mindenütt, ahova beajánlott, szívesen fogadtak egészen addig, amíg az önéletrajz elő nem került. (Az pedig mindenhova kellett.) Volt ahonnan szépen, volt ahonnan sajnálkozva, volt ahonnan csúnyán tanácsoltak el. Különösen rosszul érintett az az eset, amikor egy állami vállalat helyi kirendeltségvezetőjével mindent megbeszéltünk (a múltamat is!), s „csak formaság" mondta, de be kell mennem Kaposvárra a központba, mert ott kötik meg a munkaszerződést. Mint dolgozónak, még kiküldetési rendelvényt is adott. Mikor az igazgató elolvasta az önéletrajzomat, rákérdezett: ,Mikor estem fogságba? 1947. április 12-én" - válaszoltam. Erre ő kitört: „Hogyan, hiszen 1945-ben véget ért a háború!" Gyorsan minden lettem, csak rendes ember nem, úgy zavart ki, hogy alig találtam meg az ajtót. Hazaérve Kaposvárról, még az események hatására bementem a pártbizottságra Halmai párttitkárhoz, s kértem, hogy ha nem kaphatok munkát, ha nincs rám szükség, segítsen kivándorolni és én elhgyom az országot. Ez a javaslatom sem aratott osztatlan tetszést. Pár nap múlva apósom segítségével oldódott meg a probléma. A dalmandi gépállomáson, ahol dolgozott, beszélt az igazgatóval, aki az előzmények ismeretében, - azok ellenére - felvett brigádelszámolónak, s néhány hét múlva a könyvelésre osztott be. 1956. októbere Dalmandon ért. Távol tartottam magam a forradalmi eseményektől, mert nem láttam esélyét a forradalom győzelmének, Nagy Imrében sem bíztam, az én szememben moszkovita maradt; talán érthetően féltem is, hiszen már akkor a kislányomért is felelős voltam, s tudtam, hogy én „szem előtt vagyok". 1957 tavaszán apósom és feleségem ismertsége révén sikerült munkahelyet változtatnom a Földműves Szövetkezetnél alkalmaztak, ahol szépen indultak a dolgok. 1958 vagy 1959-ben egyszer az igazgatóm behívatott és nagy sejtelmesen a mutató és középső ujjával ollóvágó mozdulatot téve a következőt mondotta: „Tudjuk ám, de mi kezességet vállaltunk érted. " Fogalmam sem volt miről van