Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

szó, míg el nem mondta: A dalmandi Forradalmi Bizottság elnöke elleni perben kiderült, hogy a zászlóból a címer kivágásához az én papírvágó ollómat használták. Valahogy bele kellett keverjenek a dolgokba, de szerencsésen „megúsztam". (Egyébként az ollót az asztalról az vehette el, aki akarta.) 1962-ben írtam egy beadványt a Szovjetunió Legfelső Bírósága Katonai Kollégiumának, kérve rehabilitációmat. Azzal érveltem, hogy a vád állításai nem nyertek bizonyítást, a védekezés lehetőségét nem biztosították, valamint a nyelvtudásom hiánya és a tolmácsolás gyengesége kivédhetetlenül hátrányos helyzetet teremtett. Kerek egy év elteltével kaptam kézhez a magyar Igazságügyi Minisztériumon keresztül a rehabilitációs igazolásomat. Időközben szépen haladtam a munkahelyi ranglétrán, csak az nem tetszett, hogy egyre gyakrabban hangoztatták hivatalban is, baráti társaságban is, hogy „mi kiálltunk érted!" Amikor megjött a rehabilitáció, örömteli bizakodással néztem a jövőbe. Talán ezt bizonyítja az alábbi epizód is: amikor Varga László, akit korábbról már ismer az olvasó, s ez időben a Műegyetemen oktatott - megtudta rehabilitációm hírét, azonnal felkereste az egyetem rektorát, Hazay professzor urat, s kifejtette: mivel én az egyetemről nem léptem ki, engem az egyetemről ki nem zártak, méltányos lenne jogfolytonosság alapján visszavenni az egyetemre. A rektor úr ezzel egyetértett és hozzájárult. A rehabilitáció feletti optimizmusomban nem éltem ezzel a lehetőséggel, hiszen a megváltozott körülmények között már más irányban kerestem boldogulásomat, bízva abban, hogy a magam erejéből is talpra tudok állni. Tévednem kellett. Egyszer csak éreztem, hogy megfagyott a légkör körülöttem. Nem tudtam mire vélni. Később kiderült, hogy Békésről figyelmeztették a munkahelyemet, hogy tudják-e, hogy egy háborús bűnöst foglalkoztatnak? A személyzetis elment Csepelre informálódni, engem a békési és mezőberényi Földműves Szövetkezetnél teendő „tapasztalatcsere" ürügyén volt munkaszolgálatosoknak és deportáltaknak mutattak be, hogy azok felismernek-e, mint volt keretlegényt? Hiába volt a rehabilitáció, hiába tisztázódtak a dolgok, ez akkora gáncsot jelentett, hogy nem tudtam tovább együtt dolgozni azokkal, akiket korábban barátaimnak hittem.