Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)
Nagy Jenő: A tervezett város
megőrzéséért és gyarapításáért? A kérdés eldöntése korántsem mindenkinél egyértelműen pozitív. Mivel az új városban kezdettől fogva az ipari foglalkoztatottak és eltartottjaik jelentik a többséget (1972-ben a dunaújvárosi lakosság 73 százalékát), elvileg következetesen és akadályok nélkül érvényesíthető a munkáspolitika. A kispolgárság szórványos előfordulása azonban nem jelenti, hogy a kispolgári szemlélet is csak szórványosan él az emberekben. Hiszen a mai munkások nagy százaléka is a városba érkezése előtt kistulajdonos volt. Csak nagy nehézségek árán lehetett biztosítani, hogy a lakosság többsége fokról fokra elismerje és irányadónak tekintse a régi ipari körzetekből (Csepel, Diósgyőr, Ózd, Salgótarján) ideérkezett munkásgárda politikai felfogását, tradícióit és erkölcseit. Ez az élesztő mag igen nagy áldozatok árán tudta a maga képére átgyúrni az építőiparból vagy közvetlen a mezőgazdaságból az iparba érkezett viszonylag amorf közösséget. S e tevékenysége során ez a mag önmagában is kénytelen volt felszínre hozni az új típusú munkásosztály legszebb vonásait. Az új ipari város sajátos közegében sajátosan formálódott az értelmiség is. Zömét kezdettől a munkásokhoz legközelebb álló műszaki értelmiség és közgazdászok tették ki. „Humán" értelmiség (pedagógusok, orvosok, művészek stb.) nagyobb csoportokban akkor települt a városba, amikor annak sajátos ipari karaktere már kialakulóban volt, s ehhez a helyzethez kényszerült asszimilálódni. Ez a tudatosság, gerincesség, felelősségtudat és a munkásember megbecsülése irányában befolyásolta az értelmiséget, különösen amikor az új közösségnek a tudás, a szellemi felkészültség iránti tiszteletét érzékelte. Az új városban viszonylag egyszerű természetességgel zajlott le a vezetők kiválasztódása. Az ismeretség, kapcsolatok, rokonság stb. szempontjai szinte teljesen kizárták a szelekció káros vonásait. Az alkalmasság vagy alkalmatlanság kérdését zömmel az döntötte el, hogy egy ember milyen gyorsan, milyen személyes értékek felmutatásával képes a rázúduló, sokszor igen nehéz és új feladatokkal megbirkózni. Az esetek egész sorában kerültek a város legfontosabb vezető posztjaira harmincegynéhány éves fiatal emberek, akik viszonylag rövid idő alatt bizonyítani tudták alkalmasságukat. Több vonatkozásban jelentett előnyt, hogy a város átlagos életkora tartósan alacsony (30 év körüli) volt. Ez azonban legalább ilyen arányban jelentett gondot is, hiszen a gyerekek nagy arányához az elsősorban termelőüzemekre épült város nem volt berendezkedve gyermekintézményekkel, iskolákkal, egészségügyi és szociális létesítményekkel. Íme, egy sor előny, amely ellentmondásosságában is végül pozitívan befolyásolta Dunaújváros első negyedszázadát. Tudjuk, hogy további súlyos ellentmondások gátolták vagy veszélyeztették a tervezett város állandó egyenesvonalú fejlődését. Ilyen volt, hogy kezdetben egyoldalúan a nehézipar fejlődött, nem nyújtva lehetőséget a női munkaerőnek az elhelyezkedésre. Ez az ellentmondás az 50-es évek végén, a 60-as évek elején egy kritikus pontot ért el. Ismeretes az is, hogy a rendkívül gyors lélekszám-növekedés a városban az infrastuktúra tartós elmaradásához vezetett, ami ma is a város egyik számottevő feszültségi góca. Ellentmondás az is, hogy a városi élet hagyományosan szerveződött Dunaújvárosban, ugyanakkor a lakosság többségét foglalkoztató ipar egy úgynevezett „háromműszakos életritmust" kezdett diktálni, ami hallatlan terheket
