Evangélikusok lapja, 1924 (10. évfolyam, 1-43. szám)
1924-09-21 / 29. szám
1924 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 3 tolikusoknak rajzolja őket, Magdolna apja fene- vadjai között szökik a katolikus kápolnába, hogy ott imádkozhassék. Jablonkay lassan feszíti a hurt, de egyre erősebben. Szerinte Jókainál „a katolikusoknak csaknem összes vallási fogalmai, szokásai, szertartásai, szentségei, intézményei nevetség és gúny tárgyává vannak téve“. De általában is teljes hitetlenséget, istenkáromlást lát benne. Idéz az Egy az Istenből ennek bizonyítására: „A festő hidegvérű ember; lefesti Venust s nem lesz szerelmes belé s lefesti a Madonnát s nem lesz bigott. Lefesti az Istent és az ördögöd s egyiknek sem hízelkedik“. Eddig az idézet, melyre igy folytatja Jablonkay: „így elmélkedik Jókai maga Manasséról. Itt már jóhiszeműséget, ártatlan viccelődést föltételezni vagy védeni nem lehet. Tudta, miről van szó. Ez sokkal rosszabb káromlás, mint a béresek durva káromkodása“. A máglyák lo- bogása tűnik fel az ember képzeletében, mikor ezt az ítéletet olvassa. El tudja hinni s el akarja hitetni, hogy Jókai tudatosan, az ártatlanság álarca mögött a hitetlenséget akarta terjeszteni, a „tudta mit csinál“ legalább erre «igéd következtetni és a béres durva káromkodása bizonyára, mert őszinte kifaka- dás még mindig kisebb súlyú Jablonkay páter szemében. Hangsúlyozza, hogy nem a protestánsok ellen ir, „hiszen a vallásos, komoly protestánsoknak is lehetne hasonló szemelvényeket kiböngészni belőle“. Kétségkívül tehát olyanokat, melyek a protestáns vallásos érzést sértik. Nem fogjuk böngészni. Nem tesszük, mert Jókai regényeiben vallás elleni tendenciát, mint a 18. századbeli felvilágosodás irodalmában, vagy a 19. század francia regényíróiban nem találunk. Hogy pedtg Jókai nem vallásos munkákat irt, melyeket a theo- lógia mérlegserpenyőjére kell tenni, az is bizonyos, igazságtalanok volnánk tehát vele szemben, mikor oly mértékkel mérnök őt, mellyel más irót sem szoktak mérni. S ha esetleg azt látjuk, hogy humora olykor sekély, vagy körébe von tárgyakat, melyeket szívesen menteknek látnánk tőle, bőven kárpótol az a megragadó költői fantáziával festett vallásosság, Istenbe és a gondviselésbe vetett hit, mely szándékosan rokonszenveseknek rajzolt alakjait jellemzi. Hogy a protestantizmus nem vészit az ő rajzában, hogy egyes protestáns papi alakjai mesteri kézzel vannak megalkotva, az nemcsak természetes a református Jókainál, hanem javára van költészetének, mert azt rajzolja, amit legjobban ismer, tehát legmélyebben tud felfogni. De hogy másrészről a kátólikusoik vagy a katolicizmus rajzához tudatos ferdítéseket visz bele, gúnyt űz belőlük, istentelenséget hirdet, az annyira nem igaz, mint amily igaz az, hogy Jablonkaynak nincs mag a lelki diszpozíciója világi tárgyú s nem vallásos célzatú munkák megítélésére. Maga kénytelen bevallani, hogy a katolikus olvasók közül csak kevesen vették észre azt, amit Jókaiban oly súlyosan hibáztat s a jövővel kénytelen magát vigasztalni: Jókai „úgy ahogy, irt, elrontotta nimbuszát egy későbbi, pártatlanul és higgadtan ítélő kor katolikus olvasói előtt“. Ezt a jövőt akarja előkészíteni! Addig is megbotránkoztatja azokat, akik nem botránkoztalk meg. S most másodszor volna szavunk Jabionkay páterhez. Ajánljuk figyelmébe az egész magyar irodalmat, nemcsak a protestáns, hanem a katolikus Írókat is. Mérje meg őket ugyanazzal a mérleggel s hn. azokat is könnyűeknek találja, — mielőtt kezébe venné a nagy seprűt, mellyel a magyar irodalom legszebb gyöngyeit kiseprüzné, szálljon magába s gondolja meg, nem kellene-e az ő túlzott felekezetiségr körül, — hogy úgy mondjuk — egy kis revíziót csinálnia. Múltkor figyelmébe ajánlottuk Vörösmartyt, Eötvöst, Katonát, Széchenyit, Deákot. Ajánljuk most Jósikát is és az újabbak közül Gárdonyit. Murissá meg, hogy nem a protestánsok ellen ir. Jósika Abafi- jában megtalálja a jezsuitákat a hóhérral dolgozó Bátori Zsigmond mögött, megtalálja „a cél .szentesíti az eszközt” jelszót, melyet a hagyomány a jezsuitáknak tulajdonit s melynek felhánytorgatását oly rossz néven veszi Jókaitól. Ha a „visszaimádkozik“ kifejezést szemére veti Jókainak, alighanem blaspKémiát fog látni Gárdonyi Az Isten rabjai címében magában, megütödik Az egri csillagok egyes helyein, A hatalmas harmadik schopenhaueri filozófiáján, s felfogásán a házasságról, A láthatatlan emberben a kereszténység é« pogányság szembeállításán. Fordítson egy kis figyelmet Eötvösre a költőre is, olvassa el a maga szempontjaival pl. a Falu jegyzőjét. Nem tudom eddigi fejtegetései alapján, nem sértő gúnyt fog-e találni ott is, legalább is eltévelyedett katolikus felfogást, mikor Vándoryt, a református papot igy mutatja be: „Vándorynál papi köntösére nem vala szükség, hogy eszedbe juttassa, miszerint azon férfiak egyike előtt állasz, kiket Isten helyetteseinek küldött földünkre, hogy szenvedő embertársainknak vigasztalói legyenek ...“ S az evangélikus Heidelbergben tanult ez az Isten-küldötte ember! Vájjon milyen vallásnak a regény sötét jellemű alakjai: Nyúzó, Macska- házi? Hát Peti cigány? Nem tudom, mert még csak most olvasom A falu jegyzőjét ebből a szempontból, de ha száz olvasót megkérdezek, vagy megkérdezem tőlük, hogy milyen vallásnak Jókai legismertebb regényhősei, csak abban az esetben fog egy is biztos választ adhatni, ha a száz között Jablonkay páter is ott van. Valóban, nagy íróinknál nem a felekeze- tnségen van a hangsúly. Sokkal hálásabb, gyümölcsözőbb és megnyugtatóbb s értékes munkásság az, amit egy másik katolikus, de nem jezsuita egyházi iró, Kozári Gyula végez (Emberi Okmányok, 1910 és 1923), ki az anima naturaliter christiana-t, a teremtésénél fogva természetszerűleg keresztény léleknek megnyilvánulásait keresi azokban az Írókban, akik tudatosan távolodtak el a kereszténységtől. Mily másképen ir Kozári Gyula: „Tetemre hívtuk, megszólaltattuk a hitetlen Írókat, költőket, hogy ők valljanak szint az örök metafizika, theológia és transcendenda mellett. És úgy találtuk, hogy mint valami görög tragédia fájdalmas karéneke bug a fülünkbe az ,,eus positivum“ mellett ti metafizikus és theológus örök emberi melódiája---a költők, az irók müveiből a múltban most és mindörökké“. Mert „a szépség Isten alkotása: müveinek reflexe az Istenség daktiloskopiája, Isten rejtett arcának fátyola ...“ A jezsuita páter azonban tagadja, hogy Jókai költő. Hisszük, hogy ezt senki el nem hiszi neki, amint senki el nem tudja hitetni, hogy Isten fényes napvilága vak feketeség. (—y.) Saxtehner Hunyadi János prnunetes keierüviz halála felülmnlhatatlail.
