Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-10-01 / 40. szám
KULTÚRKÖRÖK 2006. október 1. ‘Evangélikus Élet3 5 Egy páratlan utca páratlan programja Amikor öt évvel ezelőtt Győrbe költöztünk, és magától értetődően elkezdtünk ismerkedni környezetünkkel, a város nevezetességeivel, valaki egy érdekességre hívta fel a figyelmünket. Európában mindenképpen egyedülálló, sőt talán az egész világon is páratlan a Győr-Újvárosban fekvő Kossuth utca abban a tekintetben, hogy itt néhány száz méteren belül öt felekezet temploma is megtalálható. A görög, illetve a római katolikusoké mellett van itt templomuk a reformátusoknak és az evangélikusoknak is, valamint ötödikként - a protestáns templomok között - a nemrégiben megújult zsinagóga kupolája emelkedik a házak és a fák fölé. Talán a zsinagóga renoválása adta az ötletet a szervezőknek - Borsa Katának és Pál Kálmánnak hogy több támogatóval közösen első ízben megrendezzék az Öt templom fesztivált szeptember 21. és 25. között. A programsorozat tulajdonképpen az „Európa kulturális fővárosa" pályázatra készült projekt megvalósult rendezvénye volt. Mint az ismertetőben olvasható, az Öt templom fesztivál minden korosztályt megszólít. Az odalátogatók elsősorban klasszikus zenei, népzenei, vallás- és művészettörténeti, illetve kézműves- és hagyományőrző, valamint színházi programokból válogathattak. A közös rendezőelvet a befogadó templomok és az öt felekezet vallási hagyományai adták. Az ötnapos rendezvény minden napján más-más templomé volt a főszerep. A vallási tartalmat közvetítő kivételes zeneművek - például a Szent Efrém bizánci férfikar, a Capella Theresiana kórus vagy a bécsi Klezma- tov koncertjén elhangzottak - eredeti közegükben, saját felekezetűk templomában szólaltak meg, ezáltal spirituális többlettartalmat is kaptak. Az evangélikus Öregtemplomban a csütörtöki napon a Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ növendékeinek a szereplése után a Muzsikás együttes lépett fel a moldvai származású Petrás Mária előadóművésszel. Jánosa Attila, az Öregtemplom lelkésze elmondta, hogy e zaklatott,feszültségekkel teli világban örömteli, hogy öt felekezet és sok támogató közösen meg tudott rendezni egy ilyen jellegű fesztivált. Öröm volt hallania a fellépők köszönetét, akik hálásak voltak a gyülekezetek lelkészeinek azért, hogy dalaikat templomi, a zenéhez illő környezetben adhatták elő. Ugyanakkor az is érezhető volt, hogy még csak most ismerkedik ezzel a rendezvénnyel a város-fejtette ki a lelkész. Keményét fejezte ki, hogy a jövőben hagyománnyá válik a győr-újvárosi Öt templom fesztivál. ■ - menyesM Aki az aradi tizenhármat „megszólaltatta” Interjú Varga Gábor keramikus- és szobrászművésszel ► „Királyom parancsára esküdtem hűséget a magyar alkotmányra, s eskümet halálomig meg kell tartanom” - válaszolta a haditörvényszék minden kérdésére Aulich Lajos honvédtábornok 1849-ben. Erre a hűségre emlékezünk minden évben október 6-án, az aradi tizenhárom kivégzésének évfordulóján. Aki azonban a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum udvarára lép, bármikor fejet hajthat az emlékük előtt: immár egy esztendeje itt állnak a vértanúk mellszobrai. Alkotójukkal, Varga Gábor dombóvári keramikus- és szobrászművésszel - akinek országszerte több történelmi témájú szobra, domborműve és emlékműve látható - az évforduló alkalmából beszélgettünk.- Hogyan nyerte el a megbízást, és milyen elvárásoknak kellett megfelelniük az alkotásoknak?- Nem egészen másfél évvel ezelőtt Havril András, a Magyar Honvédség vezérkari főnöke keresett meg azzal, hogy a múzeum Kapisztrán téri főbejáratával szemben az udvaron szeretnének emléket állítani Batthyány Lajosnak és a tizenhárom aradi vértanúnak. A hely adott volt, a többit rám bízták.- Számomra lenyűgöző a tizennégy darabból álló sor: a szobrok szinte megszólalnak. Hogyan érte el ezt a hatást?- Abból a korból elég sok dagerrotí- pia, illetve rajz maradt fenn, köztük e mártírsorsú katonai vezetőké is. Ezeket a képeket nézegetve már az elején megfogott az a tisztaság, becsület és emberség, ami róluk sugárzik. És nem gondolom, hogy ez csak az akkori művészek „rásegítésének”, idealizálásának köszönhető. A pirogránit megformálásakor megpróbáltam térben megelevenítve életet vinni ezekbe a rajzokba, képekbe.- Milyen érzésekkel dolgozott, és milyen gondolatok fogalmazódtak meg Önben a munka során?- Fájdalmat éreztem. Fájdalmat, amiért ma nincsenek ilyen emberek. Miközben olvastam feljegyzéseiket, a fogságban írt naplóikat, leveleiket, sokszor tettem fel magamban a kérdést: lenne-e bennünk ma olyan hit és becsület - van-e még egyáltalán ilyen? -, ami bennük volt, és aminek köszönhetően mindvégig megtartották az esküjüket? Ugyanolyan emberek voltak, mint mi - tele érzelmekkel, mögöttük szerető családdal, többüknek még gyermekeik is voltak. De a hazájukat helyezték mindenek elé.- Gondolja, hogy ezzel és a többi történelmi témájú alkotásával - mint például a Szent István-szobor, a honfoglalási emlékmű vagy éppen a nándorfehérvári diadal emlékére nemrégiben átadott Hunyadi-szobor - segít felhívni az emberek figyelmét ezekre az értékekre?- Én nemcsak kihívásnak és feladatnak tekintem ezt, hanem egyfajta misz- sziónak is. Nem a festéshez vagy a versíráshoz kaptam talentumot, hanem a szobrászathoz, így nekem ezzel az eszközzel kell élnem. Még akkor is, ha ma a képzőművészet válságban van, és sok alkotó idegenkedik az efféle realista művektől, nem szívesen készít ilyeneket. Ám én akkor is vallom: nekem mint keramikusnak és szobrásznak ezekkel a művekkel azt kell elérnem, hogy az emberek sokfelé az országban megálljának előttük, és eszükbe jussanak azok a történelmi alakok, akiket az alkotások ábrázolnak. Ezért is vállaltam örömmel, hogy Dombóvár felkérésére elkészítem az aradi tizenhárom emlékére állítandó domborművet. Ennek átadására október 5-én 19 órakor kerül sor. ■ Boda Zsuzsa Filmélmény? M ég a nyár elején történt, hogy feleségemmel néhány napot Berlinben és Potsdamban töltöttünk. Talán mondanom sem kell, hogy szeretjük ezt a környéket, az ott eltöltött évek emléke, az országgal, a helyi történelemmel kapcsolatban megszerzett tudás, az emberi kapcsolatok egészen másképp láttatják velünk a német viszonyokat, mint ahogy ezt más országokban tett kirándulásaink során megszoktuk. Az otthonosság érzetének egyik jele, hogy - gyerekeink távollétét kihasználva - egy este moziba mentünk. Választásunk - csakúgy, mint korábban is általában - egy német alkotásra esett. A helyi viszonyok iránti érdeklődés és az olvasott kritikák okán is A mások élete című filmre vettünk jegyet. Mindig érdeklődéssel figyeltem a németeknek a múlt feldolgozására vagy ahogy ők mondják, legyőzésére (Vergangenheitsbewältigung) irányuló törekvéseit. Módszerességük sok tekintetben imponáló, eredményességük ugyanakkor sok esetben megkérdőjelezhető. A „Ki volt ügynök?” kérdés Németországban a törvényi keretek világos és gyors megteremtése után a Gauck-hiva- tal tevékenysége nyomán viszonylag egyértelműen vált megválaszolhatóvá. Hozzájárult ehhez az is, hogy ami a ’80- as évek második felében (is) az NDK-t és polgárait a doktriner kommunista irányvonal áldozataivá tette, az a múlt dokumentumainak feldolgozása során előnynek bizonyul. Míg a magyar kommunisták - az országot valóban élhetőbbé tevő pragmatizmusuktól hajtva - felkészültek a rendszerváltozásra, és vidáman semmisítették meg vagy kuszál- ták ö$sze a terhelő dokumentumokat, addig német elvtársaik a végsőkig kitartva hittek a rendszer örökkévalóságában, s így nagyjából érintetlenül hagyták az archívumokat. A módszeres dokumentáció és történeti feldolgozás ugyanakkor nem volt elég ahhoz, hogy a rendszerváltozást megelőző évtizedek sötét árnyéka ne vetüljön folyamatosan az immáron demokratikus viszonyok között élő német társadalomra. Pedig náluk ugyebár a nyugatnémet politikai elit felkészülten „ugrott be” a Német Szocialista Egységpárt funkcionáriusainak helyébe, az utódpárt csak tartományi szinten ért el sikereket, ott sem a régi arcokkal. A társadalomtudományi kutatások eredményei csak egy szűk réteghez jutnak el, mely amúgy is képes a differenciált véleményalkotásra. A múlthoz való viszony dilemmáit olykor abszurdba hajló, a nevetés felszabadító erejére alapozó alkotásokkal igyekeztek társadalmi méretekben oldani (hazai viszonyaink között lásd A tanú című filmet), ám az egész kérdéskör drámai mélységeit, sokoldalú emberi vonatkozásait mindeddig nem sikerült feltárniuk. Ebben hozott most változást a fiatal nyugatnémet rendező, Florian Henckel von Donrtersmarck filmje, A mások élete.-A történet röviden a következő: a sikeres kelet-berlini drámaíró együtt él a szép és tehetséges színésznővel, akire szemet vet az ország egyik vezető politikusa. Noha a drámaíró rendszerhűségéhez első látásra nem férhet kétség, a hódítani akaró politikus elrendeli a pár lakásának lehallgatását, hátha találnak valamit, ami által megszabadulhat vetély- társától. A Stasi szakembere be is rendezkedik a padláson, éjjel-nappal követi és rögzíti a lakásban zajló eseményeket. A lehallgató a szákma mestere - érzelmek nem látszanak rajta, kihallgatástechnikát oktat az ügynökiskolán, egyedül lakik egy rideg panellakásban, ahol olykor csak egy sietős prostituált oldja a magányát. A művész pár ugyanakkor klasszikus értelmiségi miliőben él, régi ház, antik bútorok, szőnyegek, rengeteg könyv. A lehallgatás folyamán a megfigyelést végző egyre inkább részesévé válik a pár életének, életük legapróbb részleteit is ismeri, bár a részvét jelei nem mutatkoznak pókerarcán. Mígnem egy este rájön, hogy a színésznő otthoni zavarodottságának és feltűnő köntörfalazásának nem más az oka, mint a lehallgatásra megbízást adó miniszter, aki egzisztenciális fenyegetésekkel fűszerezve ágyasává tette a fiatal nőt. Innentől válik igazán lebilincselővé a film jellemábrázolása. A rendszer romlottsága, a megbízást adó politikus „lebukása” nyomán a Stasi-ügynök folyamatosan kezdi meghamisítani a lehallgatási jegyzőkönyveket. Az írónak az elhallgatott öngyilkossági statisztikákat elemző tanulmánya, melyet egy állását elveszítő művész barátja halálának a nyomán ír és a nyugati sajtóban készül megjelentetni, a jegyzőkönyvben az NDK fennállásának 40. évfordulóját ünneplő színművé „nemesül". A pár fedezése sikeres is, míg a nyugatnémet sajtóban meg nem jelenik a tanulmány. Ezzel minden borul, az esemé- nyek gyorsan követik egymást, az ügynöknek immáron magát is védenie kell. A nő, megrettenve saját erkölcsi ellehetetlenülésétől, öngyilkos lesz. Az ügynök saját maga tünteti el a lakásból a terhelő bizonyítékot, a tanulmány kéziratát, amivel magát és végső soron az írót is megmenti. A film a rendszerváltozást követő képsorokkal ér véget: a lehallgató ügynök újságkihordóként vegetál, a miniszter megtalálja a számítását az új rendszerben is, a drámaíró pedig - hosszú alkotói válságát leküzdve - ismét sikeres szerző. A film nem relativizál, mondanivalója nem az, hogy lám, ilyen az „emberarcú” titkosrendőr, ilyen is volt, nem lehet tehát a rendszert és támaszait együttesen és általánosítva elítélni. Nem sajnáljuk meg egy percre sem a lehallgatást végző Stasi-ügynököt, amikor újságkihordóként találkozunk vele. Ugyanakkor mégis felébred az érdeklődésünk a „mások élete”, életének azon pillanata iránt, amikor az illető belátja a kommunista rendszer támogatásának erkölcsi lehetetlenségét, vagy éppen fordítva: hagyja magát fenyegetni, korrumpálni, s ezáltal meggyőződése ellenére lesz ügynök, ágyas vagy épp bértollnok. Mi minden játszódott, játszódik le mások életében, amiről a dokumentumok nem szólnak, de aminek ismerete az igazság megismerése érdekében elengedhetetlen lenne? A film élénk visszhangra talált a német közéletben. A hatalommal való együttműködés lélektani, társadalom-lélektani magyarázata a titkosszolgálati tevékenységre vetítve magyarázkodásnak, önigazolásnak tűnhet. A film valóban katartikus élményének hatására azonban olyanok is megszólaltak az elmúlt rendszer segítői és áldozatai közül, akik korábban valamiért szemérmesen hallgattak. Az önvallomás, az emberi gyengeségek és kényszerek nyílt bevallása nemcsak a történeti kutatást segíti, hanem a téma kapcsán szükségképp kialakult feszültséget és kommunikációs zavart is oldja. Most, amikor egyházunk tényfeltáró bizottsága és az Élet és Irodalom publicistája is behatóan foglalkozik a magyar evangélikusokra vonatkozó dokumentumok feldolgozásával és nyilvánosságra hozatalával, még inkább felerősödik a filmélmény. Felerősödik a kívánság, hogy megismerhessük az így vagy úgy érintettek évtizedekkel korábbi késztetéseit, dilemmáit, kínjait, gyengeségeit. Lehetőleg hitelt érdemlő forrásból, azaz tőlük maguktól. Biztos vagyok benne, hogy a „kései születés kegyelmében” részesülteknek ez legalább annyira megkönnyítené a generációkon átívelő testvéri közösséghez tartozást, mint amennyire ezáltal az érintettek korosztálya is enyhíteni tudná az évtizedek óta hurcolt gyanú és bizalmatlanság közösségromboló hatását. Addig is mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ha teheti, nézze meg A mások élete című filmet. Előbb-utóbb talán a hazai mozikba is eljut. ■ Prőhle Gergely
