Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-12-14 / 50. szám
Evangélikus Elet 2003. DECEMBER 14. 7. oldal Nincsenek könnyű helyzetben azok, akiknek ötven-hetven esztendő emlékezetes ünnepeiről kell szólniuk, hiszen ily hosszú idő alatt számos „különleges” ünnepük lehetett. Számomra a legemlékezetesebb a hetven évvel ezelőtti. Lelkésszé avatásom ugyanis - amely a Deák téri templomban történt - 1933. december 24-re esett. Délelőtt még advent negyedik vasárnapját ültük, ekkor zajlott a lelkészavatás; estére pedig odahaza, a családban karácsony szentestéjét ünnepelhettük! így hát mondhatjuk: advent és karácsony egyaránt emlékezetes volt számunkra. Számunkra, mert négyünket avatták akkor. Közülük sajnos már csak én vagyok az élők sorában. A szószéki szolgálatot Raf- fay püspök rám ruházta. Először az ország templomában hirdethettem az igét! Előtte ugyan már korábban is prédikáltam, első ízben 1930 nyarán mint szupp- likáns teológus, Albertiben. Azután még Sokfelé a soproni teológusotthon nevében. Felavatásunk előtt is végzett teológusként többfelé helyettesítettem. Hónapokig nem volt akkor üres hely még egy segédlelkész számára sem! Ezért esett azután csak karácsonyra a felavatásom. Nemcsak az volt meglepetés számomra, hogy a püspök rám bízta az igehirdetést, hanem az is, hogy maga mellé rendelt a Deák térre segédlelkészül. (Ha nem is közvetlenül, hiszen őt is helyettesítette Magócs Károly püspöki másodlelkészként.) Meglepetés volt ez azért is, mert már Kemény Lajos fasori esperes várt rám. Az ő gyülekezetéhez tartoztunk, gyakran jártam hivatalában mint teológus. Előtte a fasori gimnáziumban végeztem. (Itt jegyzem meg, később három esztendőn át a gimnázium vallástanára is lehettem.) Nagy kihívás volt. Gyönyörű feladat. A Deák tér örök emlékem ma is. Milyen különös, hogy 1911-ben éppen itt keresztelt meg Raffay Sándor későbbi püspököm, s ő avatott lelkésszé is engem a Deák téren! Ami pedig ezután következett, annak leírására itt nincsen hely. Az első önálló zuglói lelkész lehettem. Az üres telken templomot kellett építenünk, miközben pusztított a háború. Tizennyolc év után „száműzetésbe” kerültem. Hatvanba helyeztek, ahol szeretettel fogadtak, huszonegy évig - nyugdíjazásomig- ott éltünk. Boldog házasságunkból hat gyermek született, és tizennyolc unokánkkal is szeretetteljes közösségben élünk. Mivel fejezzem be? Rubindiplomámat fiam vette át helyettem, mert évek óta betegeskedem. Igaz, nyugdíjasként is másfél évtizeden át sokfelé szolgálhattam. Sokat olvasok, Írogatok. Bár teológiai könyveim és az énekeskönyvben található egyházi énekeim után most már inkább csak négysorosaimat írom százával. De hogy ne feledjem a hetven évvel ezelőtti első nevezetes karácsonyt, egy nagyon régen írt karácsonyi gyermekénekemmel fejezem be, melynek - horribile dictu - még a dallamát is magam szereztem annak idején. Jászol az ágya... Jászol az ágya, takarója alom, zsenge virágszál sanyarú avaron. Nincs, ami óvja, csak az egyszerű pólya mégis Övé már a világhatalom! Nem lesi bárdos, feszes őr, aki áll, fény se füröszti, mit a pompa kínál. Gyönge a karja, sose lesz csatakardja,- mégis örökre csakis Ó a Király! Lásd. meg a Krisztust, vakos emberi szem, zord, hidegült szív, Urad érted izén. Légy alom-ágya, nem utálja, megáldja üdvöt ad mindnek, aki Benne hiszen! 1937. december 15-én Weltler Jenő Deák téri karnagy barátom írt a dallamhoz négyszólamú kottát, ma is őrzöm. Scholz László le féljetek,.. Megtartó Hatvanéves lelkészi szolgálatom ideje alatt voltak emlékezetes karácsonyaim. Előfordult, hogy lovas szánnal toronyiránt vittek ki egyik gyülekezetünkbe, mert olyan nagy volt a hó. Előfordult, hogy kellékes csomagomat ródlira kötve, hófúvásban gyalogoltam a fíliába. Mégis a legemlékezetesebb talán a „legsötétebb” volt. A második világháború utolsó évében, 1944 karácsonyán is világosság támadt, és szólt az örömhír: „Megtartó született!” Pedig kívül sötétség honolt, belül, a szívekben félelem uralkodott. A kötelező elsötétítés miatt még sötétebb, még feketébb volt az élet. Időnként szirénák bőgtek fel, légiriadót jelezve. Ilyenkor az óvóhelyre bújva a bombák becsapódására, a halálra gondoltunk. Ennivalót csupán élelmiszerjegyekre lehetett vásárolni. Erőszak keveredett hazug propagandával. Az adventi csendet bombavető repülőgépek félelmetes, bár már ismert búgása törte meg. Még szívhez szólóbb volt az ünnepi hír: „Ne féljetek... Megtartó született!” Püspökünk a Tolna megyei szolgálati helyemről haza, a soproni líceumi diákotthonba helyezett vissza. Mire keservesen hazaértem, az iskolában már nem volt tanítás. A diákok hazamentek. Milyen szolgálat vár rám? Szerencsémre az 526-os hadikórházban tábori lelkészként evangélikus lelkész százados szolgált, aki - a kórházparancsnokság engedélyével - megkért, hogy a hadikórházi munkában segítsek neki, és helyettesítsem őt, hogy nyugat-dunántúli gyülekezetében az adventi és karácsonyi ünnepi szolgálatokat elláthassa. A kórházparancsnokság elfogadott, és mint „civil” lelkész szolgálhattam. Kéthavi szomorú, nehéz, fájdalmas szolgálat várt rám, amíg egy erdélyi menekült református lelkész át nem vette a hadikórházi lelkészi munkát. Talán karácsony másnapja lehetett, amikor a bánfalvi hősi temetőben egy 23 éves fiatal katonát kellett eltemetnem. Nem volt díszes katonatemetés. Szüleit értesítette a kórház, hogy gyermekük temetésén ott lehessenek. „Hősi halott” - egy a sok ezer áldozatból! Halál, gyász, háború, szürke, sötét, ködös idő... Egyetlen vigasz csak az volt, hogy az üdvözítő Jézus megszületett! Fájó, szomorú, háborús karácsonyi emlék! A temetésről sietnem kellett haza, mert a Széchenyi-gimnáziumi hadikórházban egy súlyos sebesült várt rám. Imakönyvet kért, én pedig megígértem, hogy viszek neki. Papírra, borítékra is szüksége volt, mert levelet szeretett volna íratni velem a szüleinek. Mindkét kaiját géppisztoly lőtte át. Egy bibliai igével adtam át imakönyvét. Karácsonyi ajándék. Majd lassan, mély sóhajtás után diktálni kezdte levelét. Láttam, csak a teste volt ott előttem a szalmazsákon - lelke, gondolatai szüleinél. „Édes jó Szüleim és Testvéreim! Tudatom, hogy itt vagyok a soproni hadikórházban...” Siettem feladni a levelet a bakonyi kis faluba a fiukért aggódó és bizonyára érte imádkozó szülők részére. Délután a kórház gépkocsiján Fertőrákosra vittek ki, hogy a frontra induló két századnak tábori istentiszteletet tartsak, és úrvacsorát osszak. Édesanyám, emlékszem, két zacskóra való kenyérkockát vágott a többségükben református katonák részére. Ostyát is vittem. Feszületet, paténát, kelyhet és úrvacsorái bort a kórház adott. Mintha valami barakkban lett volna az istentisztelet. Soha nem felejtem el a csüggedt, szomorú arcokat. Arra gondoltam, hogy egy-két nap múlva bevetésre indulnak. Bombaszilánk. géppisztolysorozat, aknatűz, talán hősi halál vár rájuk. Közülük hányán hallhatták életükben utoljára, hogy van Megtartónk, aki ígérete szerint velünk van mindennap, és senki sem tud minket kiragadni az ő kezéből... Úrvacsorát is többen talán utoljára kaptak az életben! Háborús karácsony! A máskor megszokott áldásszöveg most szívet-lelket megragadó: „Az Úr áldjon és őrizzen meg téged!” Az iszonyú, félelmetes világháborús karácsonyon mégis hallható volt a csodálatos angyali dicséret: „Dicsőség a magasságban Istennek, a földön békesség és az emberekhez jóakarat! ” Urunk, Jézus, de nagy szükség van rád ezen a világon! Sümeghy József Háborúban, hófúvásban Gyermekkorom legszebb ünnepei a karácsonyok voltak. Nem csupán a karácsonyfa körül együtt lévő család öröme és az ajándékokra való izgalmas várakozás miatt. A karácsonyi ünnepek istentiszteletei is sokat jelentettek számomra, csakúgy, mint az egész ünnep hangulata. Visszagondolva életem karácsonyaira mégis különösen kettő maradt meg elevenen emlékezetemben. Az egyik 1944 karácsonya. Akkor már hazánk földjén dúlt a második világháború. Utolsó éves gimnazista voltam, tizenhét és fél éves kamasz. Leventeként munka- szolgálatra kellett bevonulnom. Budapestről gyalog mentünk nyugat felé. A közelünkben folytak a harcok. Dermesztő hidegben, a gyaloglástól kimerülve, karácsony estéjén értünk Győr-Gyárváros határához. Már besötétedett, amikor szovjet légitámadást kaptunk. A karácsonyi gyertyák fénye helyett a Sztálin-gyertyának nevezett rakéták fénye ragyogta be az éjszakát: nappali világosság támadt körülöttünk. Szalmakazlak tövébe rejtőztünk, mert a repülők, ha mozgást észleltek, azonnal gépfegyvertüzet nyitottak. A ■ légitámadás megszűntével századunkat a közeli, többnyire szoba-konyhás munkáslakásokban szállásolták el. Má- sodmagammal én is egy ilyen lakásba kerültem. A szobában egy súlyos tüdőbeteg férfi feküdt. Mi a kihűlő konyhában, ruhástul, sámlikon ülve gubbasztottunk, és igyekeztünk aludni egy keveset. Nem sok sikerrel, de legalább a dermesztő hideg ellen némi védelmet kaptunk. Másnap tovább gyalogoltunk Csallóközbe, a medvéi Duna-hídon át. Ezen a karácsonyestén átéltem és meg- éreztem valamit a karácsony igazi titkából. Nem láttam hangulatos betlehemet, égő karácsonyi gyertyákat, de átéltem valamit az emberi élet kitaszítottságából. Hangulatos ünnep helyett az élet kegyetlen valóságát. Amiért földre szállt és vállalta emberi sorsunkat a Megváltó. Értünk, értem is. A másik emlékezetes karácsonyom az 1960-as évek elején volt. Nagybörzsönyben elvégeztem a karácsonyi ünnepi szolgálatot, és ebéd után azonnal indulnom kellett a vámosmikolai szórvány-istentiszteletre. Hozták azonban a hírt, hagy a hófúvás miatt leállt minden forgalom az utakon. Az autóbusz sem tudott feljönni a faluba, amelyikkel utaztam volna a szolgálatra. Gyorsan megebédeltem, és gyalog indultam el a hegyek alatti kocsiúton. Tenkál Gyuri bácsi - az énekes-kántor presbiterem, aki mindig velem jött — mentegetőzött: ebben a szörnyű időben nem mer elindulni. Szinte könyörgött, hogy én se menjek el, mert az erős hófúvásban és a nagy hóban még az utat sem fogom megtalálni. Egyedül eltévedhetek, és ott fogok megfagyni. Majdnem igaza lett. A hófúvásban eltűnt az út és minden tájékozódási pont. Csak az ösztönöm vezérelt. Visszatekintve már a saját lábnyomomat sem láthattam. Közben átéltem a régi közmondás igazságát is: „Kemény, mint a karácsonyi hideg.” A hat kilométeres utat több mint két óra alatt tettem meg. A nagy havat taposva - a fogcsikorgató hideg ellenére - az izzadságtól és a hótól átnedvesedett rajtam a ruha. Az utolsó kilométeren már az járt a fejemben, hogy talán hiábavaló a fáradozásom. Úgysem lesz már ott senki, hiszen egyórás késéssel érkezem. Teljesen kimerültén nyitottam be az imaterembe. Meglepetésemre és örömömre tele volt a terem az istentiszteletre várakozókkal. A gyülekezeti tagok így fogadtak: „Tudtuk, hogy a tisztelendő úr biztosan megérkezik, mert megígérte.” Pál apostol szavai jutottak eszembe: „Legyetek rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, tudván, hogy fáradozásotok nem hibavaló az Úrban” (lKor 15,58). Sem lelkileg, sem testileg. Sárkány Tibor Útmutató 2004________________: ___________ Tiszt elettel kérjük kedves olvasóinkat és a lelkészi hivatalokat, hogy a 2004-es bibliaolvasó Útmutató (ára: 250 Ft, olvasmányokkal: 390 Ft), illetve az Evangélikus naptár (650 Ft) iránti igényeiket juttassák el kiadónkhoz. Luther Kiadó - 1085 Budapest, Üllői út 24. Fax: (06 1) 486-1229 • e-mail: kiado@Iutheran.hu __________________Evangélikus naptár 2004 A sebhelyes kéz- színjáték Megtörtént esetet alapul véve írta: Győri János Rendezte: Győri Tamás és Ahuffy Zoltán Előadja a kelenföldi evangélikus ifjúság színjátszóköre 2003. december 19-én 19 órakor a gyülekezet tanácstermében*. Továbbá: Afnan AssadShahadehe, Petra Enikő, Zsoldos Anikó, Végit Júlia és még sokan mások... *1114 Budapest, Bocskai út 10. (Bejárat a templom felől!) Karácsonyi oréinádó
