Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-12-14 / 50. szám
8. oldal 2003. DECEMBER 14. Evangélikus Elet ♦ Adventi számvetés Hallottam egy emberről, akit zavart a vasárnap reggel megkonduló harangszó. De olyan embert is ismerek, aki fél a karácsonytól, akit a monoton hétköznapok megnyugtatnak, és az ünnep idegessé tesz. Hiszen milyen sok dolga van ilyenkor mindenkinek! Kezdődik a vásárlás gondjával, hogy minden családtagnak értelmes ajándék jusson, hogy a barátok, munkatársak közül ki ne maradjon valaki! Hogy azoknak, akik az év folyamán szívességet tettek nekünk, valamit viszonozni tudjunk, de legalábbis egy üdvözlőlapot írjunk nekik. Folytatódik a takarítás munkájával. Hiába tudjuk, hogy minden szemetes, poros lesz a vendégjárástól, mégis arra törekszünk, hogy az egész lakás ragyogjon. Ilyenkor persze a család minden tagjának jut feladat, a karácsonyi készülődés terhei alól senki sem bújhat ki. Hát még az ünnepi vacsora, vendéglátás gondja! A háziasszonyok ilyenkor tervet készítenek. Szenteste, első ünnep, második nap - mit is főzzek ezekre? Mit kell még beszerezni, mit lehet előre megsütni? Milyen nagy izgalom, hogy minden sikerüljön, és elég legyen! A családfő gondja a karácsonyfa kiválasztása. Nem lehet ám most csak úgy az erdőből hazahozni egy szép fát, mint régen! Márpedig a mennyezetig érő karácsonyfa hozzátartozik az ünnep hangulatához. Bizony nem csoda, ha valaki inkább a hétköznapok szürkeségét választaná... És még milyen sok mindent nem említettünk! Nem szerveztük meg, hogy este legalább tíz percre legyen együtt a család, hogy gyertyafény mellett együtt énekeljünk, imádkozzunk. Nem vettük számba, hogy ki az, akire a tizedünket költjük, vagy kinek kell fizikai segítséget adnunk. Úgy terveztük-e a sütést-fözést, hogy egy-egy tányérral jusson a beteg szomszédnak, a becsengető hajléktalannak is? Nem ültünk le csendben, hogy igazi, egyéni levelet írjunk olyanoknak, akiket már régen elfeledtünk, vagy a noteszunkat végiglapozva felhívjuk azokat, akiket már hosszú évek óta nem kerestünk. Nem kérdeztük meg lelkészünktől, hogy milyen szolgálatot szeretne ránk bízni. S amikor éppen kétségbeesetten hajítanánk el ezt az adventi számvetést, eszünkbe juthat az intés, hogy „keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind megadatnak nektek" (Mt 6,33). Akkor a sorrend is megváltozik: a másodsorba került feladatok kerülnek az első helyre s az elsők a másodikra. Higgyük el: azokra is lesz erőnk. így lesz igazán boldog, áldott karácsonyunk. Bencze Imréné PAUL ROTH Mentsd meg a karácsonyt! Ó, Jézusom, mentsd meg a karácsonyt! Nekünk már nincs hozzá erőnk. Mi vásárolunk és rohanunk, kis csomagokat készítünk, karácsonyfákat díszítünk, és énekeljük: „Csendes éj”. De a titok, Isten Fiának titka, hogy emberré lett értünk, gyakran csak szirupos érzelgés, dekoráció. Jézusom, a mi bűnünk is, hogy ezt az ünnepet elborítják a reklámhegyek. Mi tudjuk, kinek jár karácsonyi üdvözlet és kötelező ajándék. De meg akarunk szabadulni végre a vásárlási és ajándékozási görcstől. Szent ünnepet akarunk ülni, amelyen nem az a mérték: ki mennyit ad. Jézusom, segíts, nehogy elsüllyesszük egészen, mit jelent ez az ünnep. Segíts, hogy ne csak télapók legyünk. Segíts, hogy az adventi hetekben a lelkűnkbe nézzünk. Segíts, hogy az Útra visszatérjünk, s elinduljunk megint. Csak így lesznek az ajándékok jeleivé a szeretetnek - mint megannyi tükre a Te Szeretetednek. Ó, Jézusom, mentsd meg a karácsonyt, ments meg minket! Ezért vállaltál embersorsot. Kilépve önmagunkból... Nemrég levelet kaptam egy távolban élő kedves ismerősömtől, aki azt írta, készül eljönni hozzám. A szívem megtelt a várakozás örömével. Szemem hirtelen élesebben kezdett látni, sorra- rendre fedeztem fel azokat a hibákat, hiányosságokat a lakásban, amelyek addig - mivel már megszoktam őket - fel sem tűntek. Most egyszerre valahogy annak a másiknak a szemével kezdtem nézni otthonomat, holott jól tudtam, hogy őt legkevésbé sem ez fogja érdekelni. Mégis igyekeztem eltüntetni a kopást, a csorbulást, az elnyűttséget. S ahogy megújultak körülöttem a tárgyak, úgy gyarapodott szívemben is az öröm. Mert ami szép, az örömöt szerez. És az egyik öröm vonzza a másikat, mint ahogy sajnos az ellenkezőjét is sokszor tapasztalhatjuk. Most számomra a várakozás örömét több apró öröm tetézte, és ez így van mindig, amikor nemcsak passzívan várunk valamire, hanem cselekedni kezdünk. Gondolataim fénykörébe most egy nyári emlék kerül. A Dunakanyarban kirándulva Visegrádon, a Duna partján üldögéltem, és bámultam a szemközti partot. Elgondoltam, milyen különös, hogy az, aki a túlsó parton szemben ül velem, egészen mást lát a tájból, mint amit az innensőről én. Pedig csak egy folyó van közöttünk, és a felettünk járó sétarepülőgép utasai ezt az egészet megint más nézőpontból, egyetlen egységnek látják. Pontosan úgy, mint ahogy ez az élet más vonatkozásaiban is van. A szemben álló felek egészen mást látnak a teljes igazságból, mint amit Isten lát, akinek tekintete átfogja az egészet. És ha csak annyit teszünk meg, hogy odaképzeljük magunkat a túlsó parton ülő helyébe, már mi is többet tudunk megragadni a teljes igazságból a magunk igazánál. Hallottam egyszer egy japán mesét. Két ház állt szemközt egymással, a kettő között rizsföld terült el, amelyet a házban lakók munkáltak meg. Az egyik házban egy idős férfi élt egyedül, a másikban pedig egy kis család lakott. Any- nyi volt egymással a kapcsolatuk, hogy amikor találkoztak, üdvözölték egymást. Az idő múlásával a kis családból a gyerekek elköltöztek a városba, és a szülők kettesben maradtak. A kedves, mosolygós asszony mindig énekelt, amikor nehéz munkáját végezte a vízzel elárasztott rizsföldön. Egyszer aztán elhalt ajkán az ének. Férje meghalt, ő egyedül maradt. A kedves mosoly is lehervadt az arcáról, mogorván, egykedvűen, hangtalanul dolgozott tovább. A szemközti szomszéd szomorúan nyugtázta ezt a változást. Ám egyszer, amikor találkoztak, azt kérte az asszonytól, jöjjön át hozzá másnap reggel. Az asszony ugyan nem értette, miért, de tisztelte az öreget, és engedett kérésének. Másnap kora reggel megállt a szomszéd háza előtt. Akkor az odament hozzá, és kézen fogva a rizsföld széléhez vezette. Nem szólt semmit, csak nézett a szemközti ház irányába. Az asz- szony önkéntelenül követte a tekintetét, és szinte elvarázsolódott a szeme elé táruló látványtól. Háza - mint egy kis ékszerdoboz - csillogott a felkelő nap rávetődő sugaraitól, és a még árnyékban lévő, szürke, iszapos, lehangoló látványt nyújtó rizsföldről mintha ezernyi apró gyémánt verte volna vissza a kelő nap fényét. Az asszony ránézett az öregre, és csak ennyit mondott: köszönöm! Attól a naptól kezdve újra mosolygott és énekelt, mert szavak nélkül is megértette, amit segíteni akaró embertársa közölni szeretett volna vele. Mi is várunk valakit. Ez az advent üzenete. Takarítunk, vásárolunk, szépítjük otthonunkat, így készülünk az ünnepre. A külső készülődés azonban kevés ahhoz, hogy a karácsony beköszöntével teljessé legyen szívünkben az öröm. Miközben üldögélünk saját gondjaink partján, és onnan nézünk a túloldalra, semmi változás nem mehet végbe a szívünkben. Erről az oldalról nézve mindig csak a másik ember marad a hibás. Csak ő az oka annak, ha megkeseredünk, ha békétlenek vagyunk, és ő is így láthat bennünket odaátról. Amíg csupán kényszeredetten, örömtelenül tesszük dolgainkat, addig ez a szomorúság nem tud oldódni. Istent kell kémünk, fizessen be számunkra egy „sétarepülést”, hogy legalább egy rövid időre onnan felülről együtt láthassuk a folyó mindkét partját, egy kicsit úgy, ahogy ő lát bennünket. Vagy képzeljük magunkat néhány pillanatra oda a túlsó partra, ahonnan az a másik ember lát minket. És ha az élet terhei közt elfelejtettünk mosolyogni, énekelni, nyújtsuk oda kezünket annak a másik embernek, aki a szemközti oldalról akarja nekünk megmutatni ugyanazt, így szélesedhet látókörünk, tisztulhat látásunk, és ennek velejárójaként várakozásunk örömmé válhat. S akkor az adventi napok múltán igazi találkozásunk lehet azzal, aki nemcsak vendégségbe készül hozzánk, hanem maradandó szállást akar venni nálunk. Szántó Vilmosné smét eltelt egy év, karácsonyra készülődünk, új évet várunk megint. Talán mindnyájunkban van a várakozás mellett egy kicsi szorongás is: minden szép rendben megy-e majd az ünnepeken? Eszünkbe jutnak régi csalódások, amikor olyan nagyon vártuk azt az „ igazi ” karácsonyt. Boldogság, béke, csillogás, gazdag ragyogás - a legtöbbször mégis üres maradt az ünnepünk, csalódott a szívünk, ha nem is mutattuk ki. Miért, vajon miért? Valahogy a csillogáshoz meg a fényűző külsőségekhez társítottuk a karácsonyi örömöt. És ez nem új találmány, hiszen a bölcsek is mentek, mentek hűségesen a csillag után egy darabig, és érdekes módon mégis Heródes kastélyában kötöttek ki, amelyet nem valószínű, hogy az Úr mutatott nekik. De hát hol lehetne a zsidók királya, akinek ilyen csodás égitest jelentette a születését, ha nem a gazdagság és a pazar ragyogás eme fellegvárában? Am az Úr mást tervezett. Nem egy pompás kastélyba rejtette az újszülött Istenfiút, hanem egy egyszerű istálló mélyére, amely az örömhírt meghalló pásztorok számára sem volt elérhetetlen hely. Csak a festők képzelete teremtett csillogást és misztikus fényeket a fölé a jászol fölé. Közönséges szalma volt a csecsemő alatt, mézeskalácsillat helyett a barmok meleg leheleté lengte körül. Születésének csodájához nem kapott nagy „ körítést ” a megváltó Úr. Csendesen és egyszerűen kézzelfogható közelségünkbe került az Isten. És így közelít felénk ma is. Alázatosan nyújtja át nekünk a karácsony csodálatos titkát: szeret minket az Úr, és mi is szerethetjük öt. Isten nem egy megfoghatatlan, elérhetetlen személy számunkra, hanem a mennyei Atya, akinek fontosak vagyunk. O a szeretet, aki csillogás és sok ezer forintos ajándékok, nagy fáradsággal előkészített hangulatteremtő dolgok nélkül is meg tudja érinteni a szívünket. Tőle kaphatunk elfáradt, megcsappant szeretetünk helyett újat, lendületeset, tettre készet, amellyel gazdagíthatunk másokat, ha már minket gazdaggá tett az Isten. Ne álljunk meg Heródes fényes kastélyánál, menjünk el egészen Betlehemig, a jászolig, amely ugyan nem ragyogó, de nem is üres. Füller Tímea Az az igazi ünnep
