Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-12-14 / 50. szám

Evangélikus Elet 2003. DECEMBER 14. 9. oldal MARADJ ÉLETBEN! (IV.)* A megmaradás titka: a krisztusi családmodell Maradj életben, család! - hangzott fe­lénk az országos evangélizáción a felhí­vás. Annyira rossz tehát a helyzet, hogy már az életben maradásért küzdünk? Nem fejlődésről beszélünk, nem meg­újulásról, hanem életben maradásról? Kicsit úgy érzem, hogy a haldokló se­gélykiáltása ez, aki így biztatja magát: még van tovább, ez még nem a vég! Hát valóban - Isten kegyelméből - ez még nem a vég. Mindaddig, amíg Isten engedi, hogy éljünk, lehetőségünk van arra, hogy megújuljunk és változzunk egyéni és közösségi, azaz családi éle­tünkben. Isten igéje ezt mondja: ,, Meg­teremtette Isten az embert a maga kép­mására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. Isten megáldotta őket, és ezt mondta nekik Is­ten: Szaporodjatok, sokasodjatok, tölt­sétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég ma­darain és a földön mozgó minden élőlé­nyen!" (lMóz 1,27-28) Majd: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszko­dik feleségéhez, és lesznek egy testté. ” (lMóz 2,24) Az efezusi levélben ilyen intelmeket találunk a házastársak felé: ,, Engedelmeskedjetek egymásnak Krisz­tus félelmében. Az asszonyok engedel­meskedjenek férjüknek, mint az Úrnak; mert a férfi feje a feleségnek, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak... Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és ön­magát adta érte. ” (Ef 5,21-23.25) Ez­után Pál így folytatja: „ Gyermekek! En­gedelmeskedjetek szüléiteknek az Úrban, mert ez a helyes (...). Ti apák pe­dig ne ingereljétek gyermekeiteket, ha­nem neveljétek az Úr tanítása szerint fe­gyelemmel és intéssel ” (Ef 6,1.4) Az ige tükrébe tekintve a következőket láthatjuk meg: Isten teremtett minket fér­fivá és nővé, megáldott minket, és felada­tot adott nekünk a családi élet terén is. Áldást hordozó vagyok-e? Ragaszko­dom-e ahhoz, akihez Isten rendelt? Közö­A helyszín a főváros egyik szocreál stílusú, pusztulásnak indult, ám örök­ké toldozott-foldozott rendelőintézete. A betegek kényelmetlen székeken fe­szengnek - már akinek jut hely. Hosszú a várakozás. A zsúfolt előteret halk moraj tölti be, beszédbe elegyed­nek egymással a sorstársak. Mit is te­hetnének mást, hiszen van, aki már másfél órája vár a fogorvosi kezelésre. A környezet lehangoló. Kevés fény, sivár falak. Olvasni tehát nem lehet, nézelődnivaló nincs, rádiót hallgatni nem szokás. (Csak a mobiltelefonok szólalnak meg az összes kérés, tiltás, felszólítás ellenére minduntalan.) Nyugtalanság ül az arcokon, a fogor­vostól való félelem feszültsége. Persze, mindenki tudja, hogy erre szükség van, hiszen azért jött el, de hogy valaki is szeretné ezt... S akkor - jó magyar szokás szerint - egyre-másra hangzanak el a rémisz- tőbbnél rémisztőbb történetek beletört fogakról, gyulladássá fajuló kezelé­sekről, melléfúrásról és az ördög tud­ja még, hányféle badarságról. A fő sláger azonban természetesen az ép­pen rendelő szakorvos szapulása. „Hiszen ö rontotta el a nagynéni...” „Az én feleségemnek meg... ” Csupa olyan „ eset", melyet, ha nem ebben a feszült idegállapotban hangoznának el, megmosolyognának az emberek. sen hordozzuk-e a terheket? A családi élet terén biztos pont-e az otthonunk? Virágzó sziget-e ebben a hajszolt világ­ban? Milyen példát mutatunk gyer­mekeinknek? Hogyan neveljük, illetve „ingereljük” őket? Mit várunk el tőlük? Isten igéjének mérlegén vajon nem talál­tatunk-e túl könnyűnek? Ennek illusztrálására nézzük meg, hogyan is zajlik egy napunk! A reggel kapkodó és rohanó, a délután annak a jegyében telik el, hogy egyik vagy másik különórára visszük a gyere­keket, s este fáradtan végzi ki-ki a maga elmaradt munkáját, illetve a gyerekek ta­nulnak. Ki az, aki javarészt velük van? Ki az, aki legtöbbször testi-lelki értelemben nevelni tudja őket? Általában az édes­anya, miközben végzi a házimunkát, ta­nul a gyerekekkel, vagy vacsora közben esetleg a mindennapi problémákat beszé­li meg velük. Talán az esti puszi idejére megérkezik az édesapa is. Vannak-e még olyan - keresztény - családok, ahol a fér­fi és nő egyformán hordozza az otthoni terheket, egyformán kiveszi részét a gyer­mekek neveléséből? A Biblia még az apákról beszél, Luther is a családfők fel­adatának tartja a hitbeli kérdésekről való tanítást. S ma? A legtöbb keresztény csa­ládban az édesanya egyedül imádkozik a gyerekekkel, és vasárnaponként a temp­lomba is egyedül megy velük - ha nem azzal menti ki magát, hogy mivel nincs otthon az édesapa, ezért ő sem jön. Életben maradhat-e ma a család? Élet­ben maradhat-e akkor, amikor a munkahely diktál, az apáknak addig kell dolgozniuk, amíg megkövetelik tőlük, s az anyáknak az otthoni teendők mellett a munkahelyükön is helyt kell állniuk? Életben maradhat-e a mi családunk a ránk kényszerített körülmé­nyek ellenére, amelyben sokszor változtat­ni sem hidunk? Hogyan lehet Istennek tet­sző módon élni? Hogyan lehet jó példát mutatni a gyermekeknek? Hogyan lehe­tünk apaként vagy anyaként valóban Isten eszközei a gyermeknevelésben? Rendelőbej Két idős ember érkezik. A nénin és bácsin látszik, hogy nem mostanság ismerhették meg egymást. Úgy tippelem, túl vannak már az aranylakodalmon. Egymást támo­gatva, lassan érkeznek. Ruhájuk jobb időkről árulkodik, valamikor még diva­tos, sőt elegáns lehetett a mostanra már elnyűtt, kopottas, ám makulátlanul tiszta öltözék. Tisztes szegénységben élők - ahogy a köznyelv ezt a szomorú állapotot nevezi. Nem szólnak egymáshoz, nincs is erre szükségük, hiszen egy-egy mozdulat­ból, szemvillanásból is tökéletesen meg­értik egymást. A bácsi sérült kezével (há­borús emlék, netán asztalos volt, esetleg egy baleset nyoma?) fogja a néni ráncos kezét, látszik, a világ minden kincséért sem engedné el. A várakozók helyet szorítanak a két idős embernek, jóllehet, nemigen fér el már két személy. A bácsi természetesen feleségének kínálja fel udvariasan a le­hetőséget, bár ő a beteg. Végül valahogy mindketten helyet foglalnak, s csendes beszélgetésbe kezdenek. Szavaikból úgy tűnik, egy nem túl kellemes beavatkozás elé néz a „papa El kell távolítani egy Az első és legfontosabb tudni: Isten azt akarja, hogy minden ember boldog legyen - házasságban és családban egy­aránt. Nem kér lehetetlen dolgokat tő­lünk, csak azt, ami életet munkál. Jézus ugyanakkor példát is ad. O maga mond­ja: „Én vagyok a jó pásztor, s az én ju- haim hallgatnak a szómra. ” Ha engem követtek, életben maradhat a család. Ha az apa pásztorként vezeti családját, s az anya nélkülözhetetlen segítőtársként te­relgeti a kicsinyeket, ők pedig figyelnek a Jézushoz ragaszkodó, Jézust követő apára. Még akkor is, ha az apa nincs ott­hon minden este, de az anya, a gyerekek tudják: ha megtehetné, ott lenne, de imádságban így is velük van. És vasár­nap valóban együtt mennek templomba, vagy ismét annak a tudatában, hogy ve­lük jönne, ha nem kellene dolgoznia. Csak ez a fajta családmodell életképes! Fontos szem előtt tartanunk azt is, hogy a családtagoknak együtt kell működniük, össze kell dolgozniuk, hogy cselekedetei­ket az egymás iránti szeretet és felelősség- érzet hassa át. A vadludak azért repülnek V-alakban, mert így 75%-kal tovább jut­nak, mintha egymaguk igyekeznének célba jutni. Ha az első elfárad, a hátulsó a helyé­re áll. Családunkra nézve is megszívlelen­dő: 75%-kal többre jutunk együtt, mint egyedül! Ha az apa, az anya és a gyerekek együtt látják meg a teendőket, és segítik ebben egymást, akkor senki sem lesz már­tír vagy szolga. Együtt gyorsabban elké­szülnek, és így marad idejük egymásra, be­szélgetésre, programokra. Életben marad­hat a család? Igen, ha Jézusból él, belőle táplálkozik. Igen, ha a krisztusi családmo- dellt követi. Igen, ha összmunkában él. Is­ten szava biztasson ebben minket: maradj életben - maradj énbennem! Tamásv Tamásné * Sorozatunkban a Deák téri templomban október 11-én tartott országos evangélizációs nap szekcióbeszélgetéseit bevezető előadások szerkesztett változatát közöljük. protézist, s lehet, hogy ki is kell húzni a tönkrement fogat. A bácsin azonban nyoma sincs a feszültségnek, nyugtalan­ságnak. Halk szavakkal biztatja felesé­gét (!), hogy ne féljen, nem fog az annyi­ra fájni, hiszen biztosan ügyesen megoldja majd a doktor úr. „Nem azért állította őt ide az Úristen, hogy fájdal­mat okozzon, hanem, hogy segítsen ne­künk. S különben is - mondja játékosan sértődötté változtatott hangsúllyal - tu­dod, hogy nemcsak a jót, hanem a rosz- szat is el kell fogadni az Úrtól. Hát hiá­ba olvasom neked a Bibliát?” Majd huncutul, mosolyogva a nénire néz, aki aggódva fogja két keze közé párja kezét, és mosolyogva csak ennyit mond: „Igen, Papa, már megint igazad van. ” Szemé­ből szeretet s nyugalom sugárzik. Akik hallják a rövid párbeszédet, el­elmosolyodnak, néhányan - talán ön­kéntelenül - egyetértőén bólintanak egyet. Hiszen két idős embertől kell lec­két kapnunk arról, aminek nap mint nap, óráról órára, percről percre az eszünkbe kellene jutnia. Nekem pedig az jut eszembe, hogy bi­zony milyen jó volna többször hallani ilyen okos beszédet, látni ilyen szépen megélt hitet. Azért az persze nem lenne baj, ha nem a fogorvosi rendelő előteré­ben, hanem a hétköznapi élet egyéb szín­terein találkoznék vele. Gyarmati Gábor Három év alatt immár harmadszor szólt a meghívás lemezbemutató koncertre az Izsóp együttes jóvoltából. Amint arról már hetek óta hírt adtunk lapunkban, a pilisi ifjúság lel­kes ének- és zenekara - az „Ének útjain nyis­sad meg titkaid” és a „Zumpepe” című leme­zek után - megjelentette „Karácsony éj” című CD-jét. A Jansik Ildikó karvezető és Pekka Nyman zenei rendező szakmai irányí­tásával készült albumon finn, afrikai és ma­gyar karácsonyi énekek csendülnek fel. A nagy sikerű lemezbemutató koncerten - me­lyen Gáncs Péter püspök is szolgált rövid igehirdetéssel - az Izsóp együttes tagjai iga­zi adventi-karácsonyi hangulatot varázsoltak a nemrég felújított pilisi templom falai közé. ■■Hl EMLEKKE PÉK Pofon Ez az a fajta pofon volt, amit az ember elsőként a talpán érez, aztán végigszáguld a gerinc csigolyái mentén, hogy végül tompa villanásként lobbanjon valahol az agyban. Azelőtt is hallottam legendákat Iván bácsi, a történelemtanár hatalmas jobbosáról. Bátyám például akkor mesélt erről bővebben, amikor a Kossuth-szo- bor közelmúltban restaurált mutatóujjára akasztotta kabátját. Sejtettem, hogy ettől a naptól én is tanúságtevője leszek ennek a legendának. A pofon - legalábbis így visszatekintve - nem volt teljesen jogtalan. A mágneses tábla - amire egy viszonylag jelentős méretű mágnesvasat dobáltam, vizsgálva, mi­lyen messziről tapad rá - valóban frissen volt mázolva. Hibátlan csillogású felüle­tén vígan csattant a fém. Amire Iván bácsi elért hozzám, addigra legalább ötödször. Gondolom, mint egy jó vadászkutya, észlelte a zajt valahonnan a folyosóról, de idő kellett a beazonosításhoz, az utat is meg kellett tennie, ezalatt pedig másodpercről másodpercre hatványozódott benne a düh. Amire hozzám ért, már nem volt képes mérni az ütés erejét. Érthető, hiszen a mágneses tábla frissen volt mázolva. Maga a pofon nem is lett volna baj, ha nem éppen akkor történt volna mindez, amikor az osztály arra várakozott, hogy levonuljon az udvarra, ahol szép, ünnep­lő ruhás fénykép készült róla, megörökítve a tanulók ötödik b-s arcvonásait. Az enyémet némileg torzultan a pofon miatt. Életem pofonjaira gondolok. Valóságosat ritkán kaptam. A lelki pofonok gya­koribbak voltak. Mindegyiknek van valami nyoma az arcomon is. Arról a régiről tudom, kitől kaptam: Iván bácsi volt, a történelemtanár. Azt is tudom, miért. Az élet pofonjai bonyolultabbak. Az azonban biztos, hogy mindegyiknek van valami nyoma az arcomon. Egyszer talán megértem őket. Remélem, az örökkévalóság boldogságához ez is hozzátartozik majd. Kezemben a régi fénykép. Az első sorban ülök, jobbról az első én vagyok. A fekete-fehér fényképen nem látszik, hogy piros a jobb arcom. Csak a fülem na­gyobb egy kicsit. Koczor Tamás Dilemmák egy keresztség kapcsán A minap egy baráti társaságba voltunk hi­vatalosak, vacsorára. Amikor megérkez­tünk, az egyik lány azonnal mellettem termett, karon fogott, majd csacsogni kezdett. Kiderült, tudja, hogy én teológi­át végeztem, és lenne pár kérdése. Termé­szetesen örömmel álltam elébe. „Tudnál nekem ajánlani egy olyan megbízható, kedves lelkészt, aki megke­resztelne engem?” - kérdezte beszélgető- partnerem. Felcsillant a szemem, hiszen öröm az, ha valaki Jézus követőjévé sze­retne válni. De lelkesedésem kicsit lany­hult, miután szép egymásutánban a miér­teket is elmondta: „Tudod, most született az unokatestvéremnek egy kisfia, szeret­nék a keresztanyja lenni, de ez e nélkül nem lehetséges. Nem akarok túl sok macerát, egyszerűen csupán néhány al­kalmon részt venni, megkeresztelkedni, ha már ehhez ez kell, és kész. Nincsen időm hosszas előkészítőkre járni, és a ka­tolikusoknál azt hallottam, ez nagyon kö­rülményesen megy. De hátha te segíteni tudnál nekem, és ajánlanál egy olyan evangélikus tanfolyamot, ahol ez gyorsan megy” - mondta a lány. Közben én már a címes füzetemben kotorásztam, kiírtam két nagyobb evan­gélikus gyülekezet lelkészének a számát, ám miközben odanyújtottam neki a pa­pírt, ő öntötte rám az „akadékoskodás­mentes” keresztségtől való undorának folyományát, és egyre inkább olyan ér­zésem volt, mintha egy fogorvos vagy egy nőgyógyász számát adtam volna át neki. „Ő egy megbízható kedves lelkész, nyugodtan hivatkozz rám.” De hát a keresztség tényleg csak ennyi lenne? Azért kellene, mert ez kell valamihez? Ha nem a keresztgyerek megkereszteléséhez, hát a házassághoz vagy azért, mert manapság ez így szo­kás? „Aki hisz, és megkeresztelkedik, üd- vözül... ” A keresztség egy indulás, egy remény- teljes kezdet. A megkeresztelt gyermek a hívő közösség tagja lesz, a híveken ke­resztül ismeri meg Krisztus tanításait, és részesül a szentségben. A felnőttként ke- resztelkedőnek viszont először a tanítás­sal kell megismerkednie, s tudatában kell lennie annak, mit vállal. Hogyan fogja ez az ember jó lelki ismerettel ki­mondani: Hiszek egy Istenben, hiszek Jézus Krisztusban? Csakis a hatalmas isteni kegyelemben reménykedhetünk, csakis abban, hogy Isten azoknak a kollégáknak, akiknek a címét megadtam, kellő bölcsességet fog adni ahhoz, hogy ennek az embernek a szívéig eljuttassák a keresztény hit lé­nyegét. Nekem ott és akkor nem sikerült őt bármiről is meggyőznöm. Mosolygott a keresztény hiten, szemében „az ezen is túl kell esnem” fénye csillogott. De re­mélem, egyszer majd ő is nyitott lesz ez iránt, szívét betölti majd a Szentlélek fé­nye, és nem csak macerának fogja tekin­teni az egészet. Bolla Zsuzsanna (www.csipetnyiso.hu) HETI ÚTRAVALÓ Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Az Úr jön hatalommal. (Ézs 40.3.10) Advent harmadik hetében az Útmutató reggeli igéi az útkészítés feladatának fon­tosságáról és az eljövendő Úrról adnak hírt, hogy felkészíthessük szívünket Jézus befogadására. Keresztelő János az ítélő bírót várta, de Jézusban a testet-lelket egyaránt gyógyító orvos jött el. Ne ítéljük el Jánost, hanem bízzuk ezt az Úrra (lKor 4,5). Bizony mi is hányszor mást vártunk, pedig Isten azt adja, akire (ami­re) igazán szükségünk van! Ezért ne botránkozzunk meg Jézusban (Mt 11,6), ha­nem ismerjük fel és valljuk meg bűneinket (Mt 3,6)! Mit jelent tehát János felhívása: „Készítsétek az Úr útját! - Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöt!” (Mt 3,3.8)? A bűnbánat keresztségét és a megté­résben nyert új életet. Az adventi hírnök Jézusra mutat, aki utána jön (Mt 3,11). A kegyelembe fogadott Mária engedelmes szívvel hallgatta Gábriel híradását Jé­zus születéséről: „íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded sze­rint!" (Lk 1,38) Te hogyan fogadod a Magasságos Fiának eljövetelét? Azért jön, hogy te is kegyelembe fogadott lehess! „Hű az, aki elhív erre tite­ket; és ő meg is cselekszi azt. " (1 Thessz 5,24) Isten ígéretei Krisztusban valósul­nak meg: „Azokra őbenne van az igen, és ezért általa van az ámen is, az Isten di­csőségére általunk. ” (2Kor 1,20) Pál írja: „Isten pecsétjével el is jegyzett minket. " (2Kor 1,22) Te is az ő tulajdona vagy-e már, és szívedbe adta-e a Lélek zálogát? A trónuson ülő kezében egy hétpecsétes titkot, Isten végső időkre vonatkozó ter­vét rejtő könyvet lát János apostol. A hét kérdése: hol, mikor, mi felett, miért és kiért „győzött az oroszlán Júda törzséből, a Dávid utóda"? (Jel 5,5) Válaszodat annak az Úrnak mondd el, aki felé utat építettél. De ne feledd: ezt csak azért te­heted, mert a Bárány keresztje már összekötötte a menny és a föld között a bűn miatt tátongó szakadékot! Garai András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom