Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-09-29 / 39. szám
Evangélikus Élet 2002. SZEPTEMBER 29. 7. oldal Első MEKDSZ-táborom „Nem azután kell áhítoznom, ami nem vagyok, hanem egészen azzá kell válnom, ami vagyok Szalézi Szent Ferenc VÁNDORLÁSOK Turistáknak tilos Komolyan gyalog szeretne menni? - kérdezi tőlem az ajtónál álló jegykiadó. Bolondnak néz, de megértem. Ki akarna negyven fokban gyalog fölmenni egy sokemeletes forró templomra, amikor öt lépéssel odébb van a lift? Csaknem háromszáz lépcső visz fel a milánói dóm tetejére. Mindenhol vakító, fehér kőcsipkék. 2000 szobor, kicsik és nagyok, rejtve vagy éppen hivalkodva. Itt a tetőn főképpen emberi alakok. Elfelejtettek, vagy soha nem is voltak. Évszázadok óta néznek a távolba. Kik voltak ők? És a mester? Vajon szerétéiből, kegyeletből vagy éppen kötelességből és csak a pénzért mintázta meg őket? A végeredmény ugyanaz. Ott állnak az emberi kor változásaiban. Öröklétükben láthatóan nem zavarja őket az előttük elterülő nagyváros ezer változása. A dóm számomra célkitűzésével ellentétes módon hat. Inkább taszít, mint vonz. Nem Isten, hanem az ember nagyságát hirdeti. Történelmen át épült bábeli torony. Nézd, Isten, itt állunk, templomod-formájú hatalmas műként hirdetve ügyességünket, bátorságunkat, ahogy legyőztük ellenségünket, a követ, a márványt, a magasságot. Az itt megforduló emberek is úgy járkálnak benne, mint egy piacon. Hatalmas belső tér, oszlopok és üresség. Hiába állnak keleti arcú nők a bejáratnál, hogy a meztelen vállakra drága pénzen fátylakat terítsenek: szent helyet az illendően betakart testrészekkel sem lehet teremteni. Aztán mégis megtaláltam. Egy lépcsőn rossz felé indulva hirtelen valódi templomba érek. Lehet, hogy Isten minden Bábel-toronyban teremt egy elrejtett zugot magának? Itt a főoltár mögött. Háttal a művészi képnek ott áll egy kis oltár, szószék és gyülekezet. Elrejtve a turisták és a piac évszázados magamutogatása elől. Látni ugyan a távolban az embereket, ahogy kis csoportokban bámulják a szobrokat és a képeket. A tiltás ellenére néha felvillan egy-egy vaku. Itt azonban csend van és áhítat. Nemsokára kezdődik az istentisztelet. A lépcsőn, ahol eltévedtem, ez van felírva: TURISTÁKNAK BELÉPNI TILOS! Koczor Tamás „Mi és a szerepeink” volt a témacíme annak a MEKDSZ (Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség) által rendezett szeniortalálkozónak, amelyre Tahi-tótfaluban, szeptember 20-22. között került sor. A MEKDSZ egy felekezetközi, erős protestáns maggal bíró diákszervezet. Egyfajta misszió, mely diákokon keresztül diákokat kíván elérni. Legfőbb célkitűzésének tartja az evangélium terjesztését a felsőoktatásban. Jelenleg - az ország különböző egyetemein és főiskoláin - kb. 35 MEKDSZ-diákkör működik, melyeket az ott tanuló diákok hoztak létre. 10 éve szerveznek ún. szeniorhétvégéket. Emellett léteznek még téli és nyári táborok is. Az elmúlt hétvége előadásai, beszélgetései, imádságai, a filmvetítés és a vasárnapi istentisztelet olyan kérdéseket boncolgattak, melyek engem - mint végzős egyetemistát és pályakezdő fiatalt - mostanában erősen foglalkoztatnak. Fél lábbal még az iskolapadban, de a másik lábbal már a gyakorlóiskola katedráján állva furcsa szerepzavarban érzem magam. Miként mutatkozzam egyik vagy másik szerepben anélkül, hogy feladnám az egyéniségemet? Miként őrizhetném meg identitásomat anélkül, hogy a szerepeim rabjává válnék? Félő, hogy az új környezetben meginog bennem az, amit eddig felépítettem magamban. Egy új szerep azonban a nehézségek és akadályok mellett az egyéniség korlátlan kibontakozását segítheti elő, és új érvényesülési lehetőségeket is kínálhat. A szerepeket (tanuló, munkahely, apa-anya-gyerek, férj-feleség, keresztyén élet stb.) azonban nemcsak megélni, de eljátszani is lehet. Sajnos gyakran másnak mutatkozunk, mint akik valójában vagyunk. Olykor képmutatóan viselkedünk, és olyan álarcokat hordunk, amelyek nem az igazi énünket tükrözik. Az egyik előadóval azt a kérdést jártuk körbe, hogy keresztényként milyen szerepekbe kerülhetünk, melyek a keresztény élet buktatói, milyenek a keresztény klisék és a szerepjátszás. De vajon le lehet-e vetkőzni a(z) - olykor beidegződéssé vált - viselkedési modelleket? Megszabadulhatunk-e azoktól a szokásainktól, amelyeket megtanulunk, és amelyekbe gyakran belekö- vesedünk? Le tudjuk-e vetni magunkról az álarcokat, és meg tudjuk-e találni önmagunkat Krisztusban? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések merültek fel bennem és társaimban, amelyekre az előadók (lelkész, pasztorálpszi- chológus, egyetemi oktatók) és mi, fiatalok egymást meghallgatva és tanítva próbáltunk választ adni. A komoly és oldottabb beszélgetések azonban nemcsak programszerű keretek között folytak, hanem a megterített asztalok mellett is. Reménység szerint ezek a tartalmas eszmecserék tovább folytatódnak majd saját gyülekezeteinkben, környezetünkben, MEKDSZ-csoportjainkban is. Balogh Zsuzsanna evél& A tótkomlósi szeretetotthon „útra kelt” - avagy kirándulás Ópusztaszerre A tótkomlósi evangélikus szeretetotthon vezetése szeptember 11 -én Opusztaszerre szervezett kirándulást az otthon idős lakói számára. A 39 főt számláló kis csapat az otthon dolgozóinak kíséretében közel két óra alatt érkezett meg Opusztaszerre. A Feszty-körkép megtekintése után egy kis pihenő s a jól megérdemelt ebédidő következett - az emlékpark hüs fái alatt. Ezzel még korántsem ért véget a kirándulás, hiszen a Nemzeti Történeti Emlékpark még számos látnivalót kínált ezen a szép, verőfényes őszi délutánon. A park „felfedezése” egészségi állapottól függően vagy gyalogosan, vagy pedig a bérelhető elektromos kocsik segítségével történt. A parkban tett séta során a jurtaszerű pavilonok megtekintése után egy kis időutazáson vehettünk részt, hiszen a 19. és a 20. század fordulójára jellemző épületekbe nyerhettünk bepillantást: láttunk tanyasi elemi népiskolát, községházát, postahivatalt. De jártunk a szatócsboltban is, s aki még nem fáradt el, az tovább nézelődhetett a szabadtéri néprajzi múzeum „utcáin”. Az igencsak tartalmas séta után, egy csoportkép erejéig - az Árpád-emlékmű előtt - megörökítésre került ez a kellemes kirándulás. A fotó biztosan árulkodik a jó hangulatról és a szeretetről, mely összefogja az otthon idős lakóit, és dolgozóit. Kellemesen elfáradva, de élményekkel gazdagodva vezetett az út hazáig. Mindazok, akik részt vettek ezen a kiránduláson, nem bánták meg, hogy kimozdultak az otthon falai közül, hiszen páratlan emlékekkel és egy szép nappal lettek gazdagabbak, hála a szeretetotthon vezetőinek és munkatársainak. Györkiné Prohászka Hajnalka Bibliodráma és bableves Csillaghegy-békásmegyeri evangélikus gyülekezet nyári táborát a nagybörzsönyi evangélikus Reménység Házában tartotta augusztus utolsó'hétvégéjén. Előző héten a gyülekezet vendégül látott az erdélyi Halmágyról érkezett tizenegy fiút és egy lányt, akiket Veress József tiszteletes úr kísért. A csoport járt a Balatonnál, Budapesten, s végül a táborban találkoztak gyülekezetünk tagjaival. A nagybörzsönyi evangélikus lelkész, Lajtos János fogadott bennünket, s némi pakolászás után mindenki megtalálta a helyét a házban. A fiatalok délután olyan magas máglyát raktak, amit egy falusi udvaron mi, felnőttek veszélyesnek tartottunk, és végül sikerült is kiegyezni a feleakkora méretben. így is egész este hatalmas lánggal lobogott a tábortűz. A szombati nap szellemi tápláléka a bibliodráma volt. A nagy létszám miatt két csoportot alakítottunk, az egyiket Donáthné Muntág Ildikó tiszteletes asszony, a másikat Falvai Dóra vezette. A komoly játék közben a csipkebokor és egyben az Úr színe előtt álló Mózes helyzetébe élhettük bele magunkat, aki bizonytalankodva kérdezi Istentől: „Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kihozzam Izrael fiait Egyiptomból?” A testi táplálékot nem kevesebb, mint ötven liter csülkös bableves adta, amihez a csülköt a minden gondunkban készségesen segítő szomszéd Margit néni már hajnalban elkezdte főzni. S nemhiába. A végül kondérban elkészült kitűnő levesben omlós volt a hús. A jó ízek Kiss Zoltán szakácsművészetét dicsérték. Az esti beszélgetés a késő éjszakába nyúlt. Istenről, emberi gondjainkról zavartalanul disputáivá olyan közel kerültünk egymáshoz, amire máskor nincs alkalom és idő. Másnap bizony későn, már csak a harangszóra ébredtünk, de lelkészünk - Donáth László -, aki pedig szombat délután még vissza kellett, hogy menjen Békásmegyerre esküvőt tartani, jókor reggel visszaérkezett, s néhány korán kelővel időben átért a templomba. Az erdélyi vendégektől a Keleti pályaudvaron vettünk búcsút, de előbb még megnézték a békásmegyeri templomot, s úticsomagról is gondoskodtunk számukra. Többségük először járt Magyarországon, s látszott rajtuk, hogy boldog hetet töltöttek itt. Mező Ferenc In memoriam: Balogh János 1913-2002 90 éves korában váratlan hirtelenséggel elhunyt Balogh János nyugalmazott egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a nemzetközi tekintélyű zoológus-ökológus. Református kántortanítói családban született. Édesapja az első világháborúban hősi halált halt, édesanyját az 1920- as évek elején a nagy náthajárvány vitte el. így 1923-ban árva gyerekként lett „fasori diák”, a Budapesti Ágostai Hitvallású Evangélikus Főgimnázium tanulója. Itt érettségizett 1931-ben abban az osztályban, ahonnan később vele együtt hárman lettek a Magyar Tudományos Akadémia tagjai. Egyetemi tanulmányait a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, itt szerzett 1935-ben egyetemi oklevelet és doktorátust. Oktatói és tudományos tevékenységét az Állatrendszertani és Állatföldrajzi Tanszéken kezdte mint gyakornok, majd e helyütt lett tanársegéd, adjunktus. 1943-ban itt habilitált, majd később ennek a tanszéknek lett a professzora, és vezetőként innen ment nyugdíjba 1983-ban. Szűkebb szakterületével, a zoológiával és azon keresztül az ökológiával korán, már a középiskolában elkötelezte magát. Tudományos vágyai a trópusi őserdők világába vonzották, munkáját azonban a második világháború, majd az 1940-es, 1950-es évek körülményei miatt itthon végezte. Egyetemi oktatóként, professzorként dolgozott, és már akadémikus volt, amikor 53 éves korában eljutott tervezett külföldi kutatásai színhelyére. Főként a trópusi őserdők talajának zoológiájával összefüggő tudományos eredményeit külföldi és hazai folyóiratokban jelentette meg, egyetemi tan- és szakkönyvekbe építette be. Személye országosan ismertté vált, mert tudását nemcsak az egyetemen, hanem az ismeretterjesztés minden szintjén is igyekezett továbbadni. Mint 1970-ben írta: „az ezredforduló táján egy tudós kutatónak sokkal fontosabb feladata az, hogy az ismereteit terjessze, minthogy csak a tudomány művelője legyen”. Ilyen stílusú átfogó munkái pl. a Megsebzett bolygónk, a Haldokló őserdők nyomában. Széles körű és elmélyült tudományos munkáját, ismeretteijesztő tevékenységét 1963-ban Kossuth-díjjal, 1993-ban Széchenyi-díjjal, 1995-ben pedig a legnagyobb akadémiai kitüntetéssel, az Akadémia Aranyérmével ismerték el. 2000-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal, 2001-ben pedig Corvin-lánccal tüntették ki. Balogh Jánost a Fasori Gimnáziumon keresztül is meleg érzelmi szálak fűzték az evangélikus egyházhoz. Utolsó beszélgetésünk során, a Magyar Tudományos Akadémia ez évi közgyűlésén felidéztük volt iskolánkhoz fűződő élményeinket; közöttük azt, hogy ő 1931-ben, én 1943-ban voltam az Arany János Önképző Kör első titkára. Mint megállapítottuk, kora ifjúságunkban ez a közösség és fórum is alkalmat nyújtott arra, hogy felkészüljünk gondolataink megfogalmazására, kifejtésére. Arra, hogy miként tudjuk ismereteinket továbbadni, hasznossá tenni. Ez év tavaszán Balogh János Gödöllőn, nagyrészt agrárhallgatóság előtt tartott előadást. Ott mondta egy későbbi írásomhoz mottóként használt szavakat: „Akármilyen részletről beszélek egy agrárszakemberrel, ő közben mindig az egészet tartja szem előtt.” E mondásában felvillant egy régi fasori tanáromtól hallott gondolat: „Tudós az, aki valamiből mindent és mindenből valamit akar tudni.” Ez a szándék nyilvánult meg Balogh János tudományos és mélyen átélt ismeretterjesztő munkájában, amelyben saját eredményeit az ökológiával és azon keresztül az emberiség jövőjével kötötte össze. Emlékét nemcsak tanítványainak ezrei, de az ország széles közvéleménye is őrzi. Cselőtei László akadémikus A Luther Otthon gólyatábora Közösség... Különleges szó. Összetartozást jelent. Valamit, ami közös, ami összeköt. S ha azt mondjuk: keresztyén közösség, már nemcsak a forma, de a tartalom is megvan, mert Krisztus az, aki összekapcsol bennünket. Aztán van még más, kötődést feltételező szavunk is, például a szeretet. Keresztyén közösség és szeretet. így csupasz szavak. Valósággá csak akkor válhatnak, ha nemcsak leírjuk, kimondjuk, de meg is éljük őket. A Luther Otthonban van egy álmunk: mindezt megvalósítani. Persze tudjuk, hogy nem megy ez csak úgy, egyik napról a másikra, de szerencsére van lehetőségünk gyakorolni. Például a gólyatáborban... Új lakóink gondos válogatás, illetve felvételi útján válhattak a Luther Otthon tagjaivá. S hogy a közösség milyen lesz, az attól is függ, ők mennyire tudnak azonosulni az Otthon értékeivel, hagyományaival, menyire lesznek aktív részesei a falak közötti életnek. Tudjuk, helyzetük nem könnyű, hiszen életük egy új fejezetéhez érkeztek. Minden ismeretlen még a számukra: a főváros, a lakótársak, sőt az iskola és a csoporttársak is. Hogy beilleszkedésüket megkönnyítsük, gólyatáborba hívtuk őket. Mintegy negyven régi és új diákkal indultunk el szeptember első hétvégéjén Csákvárra. Szálláshelyünk a helyi evangélikus parókián volt. Célunk* nem a „vessük alá az elsősöket különféle megalázó tréfáknak” felsőoktatási intézmények gyakran alkalmazott módszere volt, hanem a közösségépítés. A péntek estét éppen ezért az ismerkedés és a játék jó hangulatú légköre jellemezte. A hétvége témája Ábrahám története alapján az elhívás és az elindulás volt. Áz áhítatokon új otthonlelkészünk, Győri Tamás vezetésével Ábrahám életét ismerhettük meg, azt mintegy párhuzamba állítva saját életutunkkal. Ábrahám is elindult, talán félt is, és nem tudta hová megy. Sokszor kanyargós és rögös volt az út, néha meg is botlott, de mivel Isten vezette, célba is ért. A másnap délelőtti igemagyarázat és csoportos beszélgetés után Gaál Jánosné igazgatónő és Korányi András, a szakkollégiumi alapképzés vezetője avatta be az elsőéveseket a szakkollégiumi képzés rejtelmeibe. A Luther Otthon ugyanis szakkollégium, ami azt jelenti, hogy a megszokott kollégiumi gyakorlat szerinti „koszt és kvártély” mellett olyan képzést is biztosít, mely minden értelmiségi létre készülő evangélikus fiatal számára elengedhetetlen. Felelősségünk meghatározó: az itt lakó diákok lesznek a jövő evangélikus mérnökei, közgazdászai, jogászai, orvosai, pedagógusai stb., akik majd gyülekezetükben felelős szolgálatot tölthetnek be, továbbadva mindazt, amit itt egymástól és Istentől kaptak. Nem mindegy tehát, hogy kik és milyen körülmények között laknak itt. A szombat délután ismét a játék jegyében telt: változatos kihívásokkal tarkított túrára indultunk a közeli erdőbe. A csapatoknak, melyekben nemcsak új diákjaink, de a felsőbbévesek is nagy kedvvel és szép számmal vettek részt, különféle mulatságos feladatokat kellett megoldaniuk. A tábor a vasárnapi istentisztelettel zárult a csákvári evangélikus templomban. Ez már a második gólyatáborunk volt, és úgy gondoljuk, a jó hagyományokat érdemes folytatni. Az ott tapasztalt csapatszellem, összetartozás, együtt gondolkodás, közös imádságok mind-mind arról árulkodnak, hogy elindultunk. Együtt, közösen. Sok mindenről álmodunk: szeretnénk egymást jobban megismerni, egymástól tanulni, együttműködni és igazi. Krisztus szerinti közösséggé válni. Tóth Veronika
