Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)

1957-08-25 / 23. szám

«.Emlékezzetek meg elöljárói­tokról, akik Isten igéjét hirdet­ték nektek; figyeljetek életük végére és kövessétek hitüket!” (Zsid. 13,7.) SÄRSZENTLÖRINC Dunántúlon *van, ott ahol a Sió és a Sárvíz néhánvszáz méterre egymástól békés kettősben végigballag Tolna megyén. 'Lakói túlnyomórészt evangélikusok. A faluban csak egy templom van: a mienk, — papja is egy van, akire a lőrinciek büszke szeretettel mond- 8ék, hogy a „mienk”. Zokon ne essék, ebben a faluban »riég kilenc papra mondják a lőrin­ciek, hogy a mienk. Ez nem úgy értendő, hogy tíz pártra szakadt •volna a gyülekezet és mindegyik más papot vállalna a magáénak. Ha­nem úgy, hogy a közel 250 éves múlt minden papját büszke öntudat- 431 a magukénak. Számon­larlják őket, felemlegetik szolgála­taik egy-egy jellemző emlékét, úgy amint öregapjuktól hallották unoka- korukban sok hosszú téli estén. Az öregek a még öregebbektől hallot­ták és egészen tisztán végigvezethető az emléklánc addig a nyolc magyar családig, akik 235 évvel ezelőtt tudós és tisztelendő Szeniczei Bárány György lelkipásztor vezetésévei ide vándoroltak falut és gyülekezetei alapítani. A gyülekezet anyakönyve valóságos kincsesbányája a múlt gyémántnál becsesebb emlékeinek, a buzgó keresztyén összefogásnak­EZT A MÚLTAT VÉSETTÉK most szűkszavúan márványtáblára az első pásztor halálának 200 éves fordulóján. És megünnepelték kilenc Volt pásztoruk emlékét olyan benső­séges szeretettel, amire én mostaná­ban példát nem láttam. — Ráismer-e templomunkra? — kérdik büszkén a vendégektől, mi­közben rámutatnak a frissen reno­vált fehér faiakra. Ráismerünk, hogyne ismernénk reá. De nem is kell képmutatás ahhoz, hogy elisme­réssel bólogassunk a kívül-belül menyasszony-fehérbe öltözött temp­lomfalakhoz. Hatvanezerforintos ál­dozatkészség jelzi a pénzben ki nem .fejezhető nagyságú egyházszeretetet_ Ünnepeinek a lőrinciek. EZ AZ AUGUSZTUSI VASÁR­KAP minden évben nagy ünnep. Templomszentelési évforduló. Ilyen­kor megjönnek a faluból elszárma­zottak. Van olyan is. aki már ötven évnél régebben elköltözött innen, de na is lőrincinek tartja magát. Jön­nek Pestről, Szekszárdról, Komlóról és a Tisza mellől. Majd minden házban van vendég. Áll a főtéren fiéhány sátor, pörög a körhinta és a délutáni sokadalomtoan jókedvű Kikkantások hangzanak­— Megjöttél, Bandikám? Hogy ízlik a katonaélet?! — Jól, egykomám, szerbusz i— és fcsattannak a parolák. Majd mások. — Jutka, de megnőttél ott a vá­moson! Vannak akik nem köszönnek, leg­alábbis nem hallani. Diáklány és fczép szál legény találkozik egymás­sal. Elpirulnak mindketten és a néma kézfogás tovább tart néhány másodperccel a szokottnál. A paróchián is sokan vannak. El­jöttek a szomszéd papok, itt van a falu régebbi papja is. Amott az egyházmegye vállas, magas esperese. Mellette áll a magyar ébredés nagy­múltú szolgája, T. püspök. Mind­kettőjük délelőtti szolgálatát lioldog •örömmel emlegetik az ismerős falu­beliek. KÖVESSÉTEK HITÜKET — Ha látná, hogy tele volt a templom... És még kik vannak itt? Lélekben nagyon sokan. Egy kis csomag levél pihen az íróasztalon. Benne azok jelentkeztek, akiket már nem tudott elhozni öreg lábuk. Imádságuk és áldáskívánásuk Itt lebeg felettünk. SZINTE ÉREZZÜK a temetőben az elhunytak és távollevők érettünk mondott buzgó imádságait. Három régen elhunyt lelkész sírja felett hangzik a megemlékezés és az evan­gélium. Odaadó szolgálatuk a „bi­zonyságtételek feilegeként” vesznek körül bennünket. — Ügy emlékez­zetek reájuk — prédikál az esperes —, hogy ti is ugyanazzal az élő hittel bízzátok reá magatokat az élő Megváltó Istenre. Előkerülnek az énekeskönyvek és énekel a gyüle­kezet: „Add Uram hát megfontol­nom földi sorsom...” A gyülekezet papja pedig három koszorút helyez el megindultan pásztor-elődei sír­kövére­Harangszó kondul esti istentisz­telet elé. Elnézem a templom felé nagy rajokban igyekvő gyülekezetei. Fiatalja, öregje arcán egyugyanazon áhítat. A hagyomány erős karjai tolják őket a templom felé. És min­den bizonnyal az élő ige karjai vonzzák ezt a népet be a templom­kapun Az ősi magvetés gyümöl­csei ők. — A tiszta igét szomjazzátok — kiáltja a püspök a szószékről gyüle­kezetének. — Ez az ige szót emel a bűn ellen és Isten kegyeimét aján­dékozza a bűnösnek. Ennek az igé­nek szolgálatában állottak évszáza­dok óta pásztoraitok. Meggyőződés­sel és odaadással. Álljatok nyomdo­kaiba hittel és kövessétek példáju­kat. Szemem előtt van a rozsdás kard, amit az egyik család őriz- ősük az üldöztetés idején Péter módjára karddal állt a templom kapujánál, hogy megvédje a bitorlóktól Isten házát. Erről mondja el versét ott a templomban egy Lőrincről elszárma­zott városi ember. A LELKÉSZ FELOLVASSA a gyülekezet történetét. Szinte sze­münk előtt pereg le több mint két évszázad története. A mustármagnyi kezdettől az evangélikus falu mai életéig Minden mérföldkő egy lel­kész szolgálatának kezdete. Az egyik szelídségével tűnt ki, a másik szer­vezésben volt nagy Van történetíró püspök-papja és van olyan papja, akitői a sárszentlőrinci diák, Petőfi Sándor hallgatta az igét. Az egész falunak támaszai voltak kivétel nél­kül. Énekköltő papjuk énekeit az egész országban éneklik gyülekeze­teink. Az ő versét hallgatjuk: „Kis falum megáldalak. • A meghatódott csendben a falu kilencedik papja, a nyugdíjas esperes-lelkész áll oda az oltár elé. Áldásra emelt keze láttán zsebken­dők emelkednek a szemekhez és öreg férfiak tekintete párásodik meg. Szerették a kilencediket, alá a tizedikkel együtt nem méltatlan utódja a nagy elődöknek. Késő este ér véget az istentisztelet. Az orgona harsogó hangjai mellett kivonuló gyülekezet olyan mint egy nagy család. Akit tíz generáció ige­hirdetői úgy neveltek, hogy atyjuk legyen az Isten. H- Németh István :itll!IIIIIIIilllil!l!llill!M!lll!lll!l!!!lll!lil!l!lilil:!'li!il!li|llll!l!lll!l!!:l!I'lil!l!l!l! Kyrkaheder (^reclíii Fliseryd, SVERIGE Szeretett Lelkésztestvérem! Boldog otthon képe tárult elém, amikor nehány hónappal ezelőtt parochiád ajtaja megható vendég- szeretettel nyílt ki előttem. Gyerme­keidről szólva a szülői szeretet su­gárzott szemedből, szavadból. Eszem­be jutottál most, amikor hazánkban szülők jajszava sír fel gyermekeik után, akiket elsodort az az őszi ke­mény vihar­Tudom, a ti hazátokba is sodród­tak s ismerem a szeretetet, amellyel népetek otthont és kenyeret igyek­szik nyújtani azoknak, akiket őszi falevelekként sodor ismeretlen váro­sok és utcák kövezetén a szél. Erre a szeretetre apellálok, mely ha ke­resztyén, túllát «a politikán r. mé­lyebbre nyúl, mint a falat kenyér kérdése. Odakint példáit láttam annak, hogy az elhagyott haza akkor is fáj, ha együtt van a család. De most gon­dold meg, mennyire fájhat azoknak, akiknek az édesanyjuk ma is meg­veti itthon az ágyat s nincs aki bele­feküdjék. Nem iehet olyan puhán megvetni az ágyat, hogy az pótolná azt a mozdulatot, ahogyan az édes­anyánk odateszi hálóingünket a párnára. Nem szólhatnak — ne ha­ragudj —, nem szólhatnak olyan szépen a ti pompás dómjaitok ha­rangjai, mint itthon egy falusi templom egy-szál kicsiny harangja. Nem tudom, él-e a közeledben ilyen szüleitől elszakadt magyar gyermek. Ha nem is él, van szavad azokhoz, akiktől függ a sorsuk. Tu­dom, milyen segítő szeretettel nyúl­tatok odaszakadt véreink hóna alá. Arra kérlek, hajoljatok hozzájuk most olyan közel, hogy szívük do­bogását halljátok s ahol a gyerme­kek szívében szomorú sóhajtással dobbannak ezek a szavak: édes­anyám. édesapám — ott segítsétek haza őket. Az Isten is megáld érte! Koren Emil TUDNIVALÓK szertartásainkról HEMINGWAY írja egyik rövid elbeszélésében; Miközben a pergőtűz Possaltában szitává lőtte a lövészárkot, barátom mélyen lelapult és izzadva imádko­zott: „Ó én kedves Jézusom, segíts ki innét! Kedves Jézusom, kérlek, segíts ki innét! Krisztus, kérlek, kér­lek, kérlek. Krisztusom! Ha meg­mentesz a haláltól, mindent megte­szek, amit kívánsz. Hiszek Benned és minden embernek megmondom a világon, hogy te vagy az egyetlen, egyedül Benned lehet bízni; Kérlek, kérlek, kedves «Tézusom!” A pergő­tűz arréb vonult. Elkezdtük helyre­hozni lövészárkunkat és másnap újból kisütött a nap. Meleg, fülledt idő volt, de ragyogó kedvünk támadt és a nap csendben telt el. Utána kö­vetkező este Mestreben a front mö­gött barátom már nem mondott semmit Jézusról annak a leánynak, akivel felment a Villa Rossa-ba. Egyáltalán nem Is beszélt senkinek sem róla. V. I rvacsorázás Van olyan nézet, mely szerint a gyülekezeti élet jóságának, elevensé­gének igazi mértéke nem a templom- bajárás, nem az adakozás, hanem elsősorban az úrvacsorázás. És van is ebben valami. Mert bizonyos az, hogy az evangélikus gyülekezet éle­tének legfontosabb alkalmai közé tartoznak az úrvacsorái alkalmak. A konfirmáció a megkonfirmált egyháztagot feljogosítja az úrvacsora vételére is. És akkor, a konfirmáció­kor rendszerint mindenki él is az Ür szent vacsorájával- Sok egyház­tag azonban utána évekig, évtize­dekig, sőt talán egész életén át nem vesz többé úrvacsorát. Vajon mi le­het ennek az oka? Igen sokszor a nyílt hitetlenség. Ezzel nincs is mit vitázni, mert hitetlenül nincs is mit keresnie az embernek az Ür asztalánál. Vannak azonban esetek, amikor egyébként derék, a gyülekezetben élő, mondhatnánk hivő emberek is hosszú időn át elmulasztják az úr­vacsorát, vagy egyszerűen hanyag­ságból, vagy pedig mert valami egyéni meggondolás alapján nem tart­ják fontosnak. Ezeknek meg kell mondanunk, hogy ezzel a magatar­tásukkal súlyosan vétenek Isten és önmaguk ellen is Isten ellen azért, mert hiszen Urunk, a Jézus Krisztus határozott parancsa számunkra: .Vegyétek és egyétek”, majd „Igyatok ebből mind­nyájan” s ismét: „Ezt cselekedjé- tek...” Krisztus parancsának szegül ellene az a keresztyén, aki megveti az úrvacsorát. Az ilyen ember azonban vét ön­maga, saját üdvössége ellen is. Mert hiszen „A bűn zsoldja halál“. Mivel bűnösök vagyunk, a kárhozat halála a mi osztályrészünk is, hacsak meg nem szabadulunk bűneinktől. Meg­szabadulni pedig csak úgy tudunk, ha Isten azokat megbocsátja ne­künk- És íme, éppen ezt, bűneink bocsánatát kínálja nekünk az ö szent vacsorájában. Üdvünk fel­tétele ez! Ezért helytelen az is, amikor va­laki szíve szerint vágyik az úr­vacsorára és mégsem megy. Hány­szor halljuk: sajnos, nem mehetek úrvacsorázni, mert haragban vagyok ezzel vagy azzal. Helyes, gyűlölködő szívvel nincs is mit keresni a ke­gyelem asztalánál, csakhogy az illető ne hagyja ennyiben a dolgot Men­jen el, béküljön meg haragosával s azután menjen Istentől is bocsána­tot kérni. Van arra is eset. hogy valaki évekig nem vesz úrvacsorát, mert a férje vagy a felesége nem hajlandó vele menni, s fél, ha egyedül megy, az emberek megszólják. Nos, szép dolog az, amikor házastársak, egész családok egyszerre járulnak úr­vacsorához. Az úrvacsora azonban mégsem családi vagy társadalmi ese­mény, hanem a megtérő bűnös sze­mélyes ügye az Istennel. Menjen nyugodtan egyedül úrvacsorázni az, akit hozzátartozója ezen az úton cserben hagy. Istennek hála, vannak is egyhá­zunkban elég sokan, akik rendsze­res vendégei az Űr szent vacsorájá­nak. Mégis, ezeknek az úrvacsorá­zásával kapcsolatosan is akad egy­két megjegyezni való. A legtöbb ember naphoz kötött úr­vacsorázó- „Én nagypénteken szok­tam űrvacsorát venni, én virág-í vasárnapján és Karácsonykor” hall­juk nem egyszer. Van ebben a nap- társzeriniti úrvacsorázásban jő is. Kisebb a lehetőség a hanyagolásraj Mégsem egészen helyes. Mert úr­vacsorát venni nem ilyen vagy olyan napon kell, hanem olyankor, ami­kor szorongatnak a bűneim, amikor nagyon-nagyon vágyom Isten bűn­bocsátó, kegyelmes szavára Ebből következik az is, hogy nem elég évenként egyszer venni úrvacsorát« hanem többször, gyakran kelL Sok helyen komoly kifogás alá esik úrvacsorázásaink külső rendje is. ősi szokás az, hogy előbb a fér­fiak, azután pedig a nők járuljanak az oltárhoz. Ne borítsuk fel sehol ezt a rendet. Tömeges úrvacsorázá­soknál pedig egészen megbotránkoz­tató tolongás keletkezik nem egy he­lyen az oltár körűi. Egyszerre ki­lódul az egész gyülekezet. Mindenki s et. Ez a sietség megmutatkozik abban is, hogy nem tud szép nyu­godtan várni egy kevés ideig az oltárnál sem, hanem a kehely vétele után azonnal felugrik s meglöki a kelyhet éppen akkor elfogadó köz­vetlen szomszédját- Nincs miért sietni az úrvacsoránál. A jó rendre pedig ügyelni kell. Különleges úrvacsorázási alkalom az úgynevezett „betegúrvacsora“. Nem volna szabad evangélikus em­bernek úrvacsora nélkül befejezni ezt az életet, hacsak nem valami vá-‘ ratlan szerencsétlenség szakítja ki az élők sorából. Vannak akik félnek betegágyukhoz „papot hívni”, mert azt hiszik, ha betegúrvacsorát vesz­nek, akkor már meg is halnak Ettől nem hal meg senki! Ha pedig való­ban az vele kapcsolatosan az Isten akarata, hogy kiszólítsa ebbőí a vi­lágból, akkor meg különösen is ér­deke az embernek, hogy megbókül­jön vele. * Sok külső dologról is esett szó' ebben az írásban úrvacsorázásaink­kal kapcsolatosan. Ez mind hozzá­tartozik a jó rendhez, de természe­tesen nem ez a lényeg. A fontos az, hogy az evangélikus ember — mert bűnös ember — ne vesse meg Isten drága ajándékát, az oltári szentsé­get, hanem bűnbánó szívvel, hivó lélekkel éljen vele gyakran, hogy él­hessen általa. id. Dedinszky Gyula Az arnóti templom küszöbén Álltam előtted, te kopott, ősi küszöb, s a századok daloltak. Akiknek lába mélyre koptatott, megelevenedtek a holtak. És láttam őket: prédikátorok léptek kemény kövedre, ifjak, vének» Hallottam messze zengő énekét az atyák gyülekezetének. Aztán a kitárt kapuban figyeltem gyereklábak tipegését, amint az ősi, szent nyomokba léptek« hogy mélyedésed még mélyebbre véssék. Kiáltó kő lennél te is, hogyha elnémulnának mind az aj­kak! Szolgálsz csendesen, alázatosan. Áhítattal léptem be rajtad. Légy áldott, ősi, szent küszöb, s azok is, akik rajtad át bemennek. Őrizd tovább a drága nyomokat! Hirdesd a múltat a jelennek! Túrmezei Erzsébet 1Megismertem az emberéltet és nagyon megszerettem az állatokat”. Keserű bölcsesség. Valami jámbor Lázár verítékezte. Az emberek megugatták és megmarták, a kutyák jóságosán megnyalták. Adassék hát tisztesség a kutya nemzedéknek, hiszen Jé­zus szeme is megsimogatta irgalmukat az ir­galmatlan gazdag kapujában. Az állatvédők szépszívü szimatát rá kellene vezetni arra a nyomra, hogy necsak a tettle­ges állatkínzást bélyegezze meg. Gondolat­ban, szóban sokszor vétkezünk az állataik ellen. Hűtlen kutya — sütjük rá a bélyeget öreg háznak régi őrére és tolvajoknak kergetö- jére. kutyák erkölcsi testületé jogosan akasztana rágalmazási pert a nyakunkba, ha volna pénzük ügyvédi költségre. A kutya- hűség kérdése nem áll olyan kutyául, hogy osztogathatnánk a hitvány eb kitüntetést né­melyeknek, kiket embernévre kereszteltek. Hitvány, vagy hűtlen kutya nincs. Csak téheztetett, megrugdalt kutya van. JJa elfeledtem volna gyermekvilágom kutya-ember barátságának kophatatlan fényét, most Fickó barátom eszembe jutattná. Fickó Ja'kusék kutyája. Nem háziállat, ha­nem olyan, mintha családtag lenne. Együtt eszik, együttérez, együtt bánkódik és re­ménykedik a családdal. Mindenre vigyáz: virraszt, mikor alszanak. Sorsközösséget vál­lal barátaival. Fickó november 23-a után vizsgázott hű­ségből. Akkor jött a szenvedés iskolája. A házban a legényfiút, Ernőt szerette legjobban. Játszópajtások voltaik. Hogyan feledte volna Fickó esetlen kiskutyakorának„téjes“ gondozó­ját, a sok cirógatást, a névreszoktatás hízel­gését, a bújócskázást, az eldobott kavicsok­kal való engedelmességre és rendreszokta-> HŰTLEN KUTYA tást, no meg a szájtól is megvont jó falatom kát: a megkapart szalonnahéjon felejtett álomízű húsdarabdkat. Hányszor védte meg Ernő barátja vén, morcos kutyák csattogó fogától. Hogyan bá­torította a kutyalétért való küzdelemben első harcában és hogy vicsorgatta aztán később fogát maga Fickó, mikor nagy kamaszok akarták kisgazdáját bántani. Bajtársak vol­tak: Holtomiglan-holtodiglan. Hogy is lehetne ennyi emléket elfelejteni? Hát Fickó nem is felejtett. Z”1 azdáját a városba dudálta a gyár. Kel­^ lett a kenyér. Itt kezdődött Fickó szo­morúsága és hűségvizsgája. Fickó először is megtanulta a műszaki be­osztást. Gazdája hazajárt a városból munka után. Fickó megtanulta, hogy mikor és hol kell várni és meddig kell elébe menni akár kerékpárod, akár gyalog, akár autóbusszal jött a gazda. Akkor volt legboldogabb, ha Ernő délután kezdte a munkát, mert este 11 óráig várha­tott és virraszthatott. Kifeküdt a ház elé és fülelt. Szeme égett mint a szikra, füle be­mérte az irányt, nedves bajszával kikereste a szélirányt. Azt a boldogságot, mikor az ismerős lép­tek megrezegtették a. fülét! Rohant, mintha puskából lőttén volna ki. Ha Ernő el nem ugrik előle, elsodorja ez a nagy szerelem. Elébeborult, farkát úgy len­gette, mint győztes katona az örömlobogót, körülszaladta, ráugrált. Lába köré csavaro­dott, dörgölődzőit, melengetni akarta. Ki­csordult szivéből minden kutyaszeretet. A ztán visszarohant át a kerítésen, be a ■rx pitvarba, két első lábát feltette az ab­lakpárkányra. Illik bejelenteni a legkedve­sebb vendéget. Elugatta a házirendet. „Gyorsan ki az ágyból. Huh, huh! Nyissuk csak ki az ajtót, megfázott ám az én pajtásom, huh, huh, de hideg van. Hol az a meleg vacsora? Csak beosont Ernő lába között, mintha megtanulta volna: aki maga néz a tálba, azt az étel nem táplálja. V/égigmormolta a vacsorát, illik jóétvá- ~ gyat kívánni és kinálgatni is kell. Nyalta a száját, ha gazdája nyelt, segíteni akart és a maradék megringatta örömmel az egész testét. Azt csámcsogta: Egy koszton vagyunk... Fickó boldogságát elsöpörte a történelem. Október végén vitatkozást hallott a szobá­ból. Határozott apahang: Itthon a helyed! Utána anyaszív pihegte: Ne hagyj itt ben­nünket édes fiam! Fickó ráugrott a családtag jogán. Ügy, úgy, úgy! De kisgazdája arcát sohasem látta ilyen sötétnek és feltűnt, hogy nem mert a sze­mébe nézni. A szeme is fátyolos volt. Kissé megnyugodott, mikor Ernő azt mosolyogta: Ne sírjanak, nem megyek el. Ha nem jön­nék haza bent alszom a nagymamánál. De Fickónak valami nem tetszett. Két paj­tásával igen összenézett gazdája és hiába tutult utána hosszan, nem nézett vissza. Fiókó rosszat sejtett. Egész éjjel nem aludt. . ..és Ernő nem jött haza. Hűtlen lett Fic­kóhoz, az apai házhoz, a kedves faluhoz. A történelem hajszás ostora kikergette Ameri­kába. Jfickó nem akart hinni szemének és fű lének. Mintha síralomházba vakogná Hazajön, hazajön, hazajön! Hajnalpírba szé pült gyászos éjszakákon virrasztón, kínló dott a szokott vártán. Nyögött, üvöltött, pá rás orral szimatolt, remegő füllel hangoka szűrt, de az éjszakák egymásután eltemet ték reménységét. Egyszer azt látja, hogy kirakják Ernő ru háit a kerítésre, a kirámázott ünnepi csíz mát gondosan átfényezik, aztán szépen min dent elraknak, mint temetés után. Fickó azt hitte megszakad a szíve. Nyü szített, panaszkodott a sápadt holdnak, d< arra csak felhő borult. Mi baja ennek a ku tyának? Napok óta nem eszik. Az a baja. ami nekünk: az Ernőt várja é siratja ez -minden éjjel. Csend temetett mos minden szót, csak könnyek gördültek beszé desen kifelé és égették némán befelé. Fickt fejét reszkető kezek simogatták. Jogúik nap valami cifraszélű levelet hozot a postás. A háznép összeszaladt. Érne írt. Idegen világból, idegen arcok közt meg megismerte Fickó a mutogatott fényképet kisgazdáját. Valami órmótlan testű, pózna lábú, idegen kutya hevert az ágy lábánál Fickó szívébe mintha kést mártották volna.. Maga alá seperte farkát, leejtette fejét, ke­servesen nyöszörgött: Ezt igazán nem hit­tem volna. — Hát ez a kutya-ember barát­ság? De mikor a levelet olvasták. Fickó kihal­lotta a nevét. Minden gondja, bánata egy­szerre leszakadt a szívéről. Üjra eszik, ki­fekszik a régi őrhelyére. Végiglapul a’ föl­dön, felpislant a csillagaikra és csendben meg-megremegö reménységgel hazavár va­lakit. Bácsi Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom