Esztergom és Vidéke, 2006
2006-10-19 / 42-43. szám
12 Esztergom és Vidéke 2006. október 19. Adaléko k egy hő si október történés ei hez * 1956. október 25., csütörtök (...) Délután csendben kezdtek gyülekezni az emberek a Széchenyi téren. A nagygyűlés spontán kezdetére az adta meg a jelet, hogy a Városháza homlokzatáról a Bányagépipari Technikum diákjai leszerelték a vörös csillagot. A diákok a kollégiumból a tetőn és a padláson átjutottak el a homlokzatig. A téren lévő tömeg hatalmas ujjongással és éljenzéssel kísérte cselekedetüket. Nemsokára elindultunk a Kossuth Lajos utcán át a Kerek templomnál lévő diákotthonig, majd a Hősök terén lévő emlékműnél beszédek és szavalatok hangzottak el. Innen a szokásos jelszavakat skandálva vonult a tömeg vissza a Városházához, ahol teljesen sötétségvolt. Ezután elindultunk a Sötétkapuhoz. Naivan azt hittük, hogy a Hadosztály Parancsnokság elé vonulhatunk. Ott azonban erős fegyveres őrség állta utunkat. Akkor még szóba sem került valamiféle fegyveres összetűzés. Nem is volt senkinél fegyver. A tömeg lassan szétoszlott, volt aki visszament a Városháza elé, volt aki hazament. Közben elhatározás született, hogy másnap reggel a Széchenyi téren nagygyűlést tartunk, amelyre mozgósítjuk az egész lakosságot a gyárakból, hivatalokból, iskolákból. 1956. október 26., péntek Már a reggeli órákban gyülekezett a tömeg a város főterén. A forradalmi gyűlés és tüntetés híre mindenkit felajzott. 9 óra körül már tele volt a tér emberekkel. A középiskolák diákjai tanáraikkal együtt menetelvejelentek meg. Ott voltak a helybeli üzemek, gyárak dolgozói, valamennyi üzem és hivatal alkalmazottai. Tele mindenki lelkesedéssel és tettvággyal. A budapesti forradalom jelszavait kiabálva hullámzott a nép a téren. Sok jelszót tanultam meg skandálva kiabálni 2-3 napja Pesten. (Szerzőnk a Gödöllői Agrártudományi Egyetem diákjaként a forradalom kezdetének eseményeit Pesten élte át - szerk.) Ezeket már tegnap este és most is igyekeztem terjeszteni, és ismertté tenni. Már az elmúlt este, illetve éjjel, és most délelőtt is folytatódott a különböző kommunista és párturalmi jelképek leverése, megsemmisítése. A vörös csillagot, a népköztársasági címert és egyéb jelképeket, feliratokat mindenhonnan leszerelte, összetörte a nép. Számomra igen hangulatos esemény volt, amikor a Széchenyi téren az OTP fiókja (a későbbi lottózó) előtt létrán állva egy férfi a nagy üvegtáblákon lévő csillagot és népköztársasági címert meszelte le, eltüntetve ezzel a nép szeme elől (az illető meg akarta kímélni a nagy üvegportálokat, hogy ezeket ne törjék össze). A hullámzó tömeg megállva éljenezte és tapsolta a cselekedetet. Az illető mosolyogva megfordult és visszaintegetett. Az édesapám volt! 0 abban az időben az OTP helyi kirendeltségének vezetője volt. A Városháza előtt szavalatok és beszédek hangzottak el, hajói emlékszem köztük volt Horváth Csaba és Szalay Feri is. Az erkélyről leengedték és összetörték Rákosi nagy gipsz szobrát. A tömeg hullámzott, énekelt és skandálta a jelmondatokat. Jellemző a spontaneitásra, hogy előre meghatározott napirendi pontok nem voltak. Az események követték egymást. A sokaság egy része a börtön előtt követelte a bent lévő rabok kiszabadítását. Sokáig azonban a tömör nagykapu minden csengetés, dörömbölés és kiabálás ellenére nem nyílt meg. Talán 11 óra körül a kiskapu kinyílt, hangos veszekedés és szóváltás után azon behatolt Zséger László (korábbi rendőrtiszt), kezében egyetlen pisztollyal, két társa kíséretében. Rövid időn belül lefegyverezte a börtönőrséget, akik nem tudtak, vagy talán nem is akartak ellenállni, és kiadta a bent lévő fegyvereket a népnek. A rabok természetesen kiszabadultak, tudomásom szerint majdnem mind politikai fogoly volt. Az egészben igen nagy szerepe volt egy Varga Éva nevű nálam is fiatalabb lánynak. Időközben elterjedt a Ipre, hogy a Hadosztály Parancsnokságon, a Sötétkapunál magasrangú ÁVH-s tisztek bújtak meg és egyetemista fiatalokat tartanak fogva. Tudtuk azt is, hogy erős fegyveres őrség védi az épületet. Ezzel szinte egyidőben megjelent Esztergom-tábor felől három harckocsi, és az épület irányába mentek. (Állítólag egy szakasz gyalogos is kísérte őket rohamléptekben, de ezek közben visszafordultak. Ezeket én már nem láttam.) A tankok elmentek a Kossuth Lajos utcán keresztül a Bazilika felé, az épület elé. Nem jöttek szorosan egymás mögött, hanem kissé leszakadva követték egymást. Ez volt a lényeg. Ekkor olyasmi történt, amit soha nem lehet elfelejteni! Amikor a harmadik tank a város központjához ért, ott, ahol az út a legkeskenyebb volt, a mozi melletti bisztró és a csemege bolt sarka közé, egy esztergomi, általam is ismert 30 év körüli fiatalember leterített egy nemzeti színű „lukas", hatalmas zászlót és ráfeküdt. Keresztben a tank elé! A rengeteg ember szinte lélegzet visszafogva nézte. A tank a tőle telhető nagy sebességgel jött. A fiatalember előtt megtorpant, felmérte, hogy a fekvő ember és a házak között nem fér el. Ugyanakkor mindkét oldalon rengeteg ember. Megfordult és bement a Lőrincz utcába,,a tpmeg futva kísérte. Rohantam én is. A Kis-Duna partra, az akkori ÉDASZ épületéhez érve a harckocsi elbizonytalanodott, hogy merre menjen. Megállt pár másodpercre, és ez elég volt ahhoz, hogy a lánctalpak és a kerekei közé fatuskókat, tűzifarönköket dugjanak be. Ezután már nem tudott elindulni. A tornyát forgatta, a gépfegyverével és az ágyújával pásztázta a tömeget, lőni azonban nem mert. Tudta azt, hogy szorosan körül van véve emberekkel, akiket semmiképpen sem tud „hatástalanítani". Jó lett volna tudni, és még ma is kíváncsi lennék rá, hogy a tankon belül mi játszódott le az emberek között. Végül is megadták magukat. A torony teteje kinyílt, kiadták kézi fegyvereiket és kimászott a bent lévő 3-4 magyar katona (köztük Ludvig József, akiről lapunkban külön emlékezés szól! - szerk.). Tekintettel arra, hogy a lakásunk csak pár méterre volt az eseményektől, hazaszaladtam elmesélni a történteket és bejelenteni, hogy ebédre ne várjanak. A terv az volt, hogy azonnal megyek tovább a Sötétkapuhoz, a Parancsnokság elé. Amikor azonban visszaértem az utcára, a mozi környékén iszonyatos futásban rohant visszafelé velem szemben a tömeg. Először nem tudtam mire vélni az egészet, majd elmesélték, hogy odafent gépfegyverrel és tankágyúval belelőttek az emberek közé. Nagyon sok a halott és sok a sebesült. Kis idő múlva láttuk a mentőautókat is rohanni felfelé, majd hamarosan vissza a kórházba. (...) A következő napokban elterjedt a városban, hogy az épületben lévő ÁVH-s vezetők és állítólag pártvezetők is 26-án éjjel csónakon átszöktek Párkányba. Ezt biztosan nem tudom, az biztos, hogy Párkányból nagy erejű hangszórókkal kiabáltak át a szlovákiai „elvtársak": „Piszkos magyarok, nagyon megjárjátok!", „Súlyosan meg fogtok fizetni mindenért!" stb. A következő napok azzal teltek, hogy minden üzem sztrájkolt, csak a boltok egy része volt nyitva. A lakosság részéről viszont beindult a felvásárlási láz. (...) Holtsuk Tibor *Fenti írás része egy nagyobb terjedelmű, naplószerű kéziratnak, melyet esztergomi szerzőnk az '56-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára lapunknak közlésre felajánlott. Az épp 50 oldalt kitevő kézirat címe: "In Memóriám 1956". Köszönjük! Változó küldetésben „Úgy gondolom, az ember felelős lény, és van egy olyan kötelessége, hogy teljesítse azt a feladatot az erkölcs és a közjó érdekében, amit változó élete során a Sors számára kijelöl. Ezen feladatai elől a becsületes ember nem szökhet meg! Most, hetvenes éveimben is ezt tartom az emberi élet egyik fő alapelvének, s visszanézve hosszú életemre, úgy látom: ez vezérelt engem is életem hányattatásai közepette." Szalay Ferenc fenti hitvallása mottó visszaemlékezései előtt, amelyeket - több beszélgetés alapján - idén szerkesztett emlékirattá Fakász Tibor. (O a forradalom idején Kisbéren volt tanár, jelenleg a fővárosban élő nyugdíjasként megyénk '56-os eseménytörténetének kutatója.) Szalay Ferenc 1950től Esztergomban dolgozott mint a ferences gimnázium testnevelője, majd 1954-től a kertvárosi Bányagépészeti Technikum Kollégiumának nevelő-tanára. 1956. október 28-án a városi Nemzeti Tanács alelnökévé (dr. Bády István helyettesévé) választották. Börtönbüntetéséből szabadulva, a 60-as évek közepétől Győrben talált otthonra és munkahelyre. 1993 óta városunk díszpolgára. (Életútját lapunk 1993. november 11-ei számában mutattuk be.) N. T. * Nem tudtuk mire vélni november 4-én, 5-én, hogy az országot elözönlő szovjet tankáradat Esztergomot és környékét, sőt a Duna mentén Komáromig nyúló jelentős bánya- és ipar-vidéket is messze ívben elkerülte. Aztán megtudtuk, hogy Tatabányára sem vonultak be, megyei főhadiszállásukat Tatán, a páncélos laktanyában ütötték fel, és az őket felkereső Tatabányai Városi Forradalmi Munkás és Katonatanács küldöttségének a szovjet parancsnok megígérte, hogy bizonyos feltételekkel nem is fogják Tatabányát megszállni. Ebből mi arra a következtetésrejutottunk, hogy próbáljunk meg mi is tárgyalni a szovjetekkel, hátha így Esztergom is mentes marad tőlük. Nemzeti Tanácsunk küldöttsége: dr. Bády István, Varga Dezső István és jómagam november 6-án délelőtt érkeztünk a Tatai Páncélos Laktanyába. A laktanya ebédlőtermében lefolyt tárgyalás eredményeként ígéretet kaptunk, hogy szovjet csapatok nem jönnek Észtergomba, ha a rendet és nyugalmat továbbra is biztosítjuk. Feltételül szabták, hogy a fegyvereket november 7-éig gyűjtsük össze, rendeljük el az éjszakai kijárási tilalmat és induljon meg a munka (ne sztrájkoljunk). Ezt mi tudomásul vettük, ők pedig barátságosan elbúcsúztak tőlünk. Minderről hazaérkezésünk után a várost és a lakosságot hivatalosan tájékoztattuk. Ám a feltételeket sajnos, nem tudtuk teljesíteni. A város és a környék dolgozói, az üzemi munkástanácsok másképpen határoztak, újrafogalmazott forradalmi követeléseik érdekében sztrájkoltak. Ezért a tatai szovjet parancsnokság egy tisztet küldött november 10-én Esztergomba, hogy a magyar forradalmi vezetőkkel tárgyaljon. A szovjet tiszt a Hadosztály épületébe hívatott engem, valamint Esztergom és környéke üzemeinek vezetőit, munkástanácselnökeit. Nekünk szögezte a kérdést, hogy miért sztrájkolunk. A munkástanácsok elnökei azt válaszolták, hogy politikai követeléseikért, és részletezték is azokat. A szovjet tiszt azt mondta, hogy ezt érti, de értelmetlennek tartja a sztrájkunkat, mivel a Dunántúlon már mindenütt dolgoznak. Erre én közbeszóltam: Szeretnénk erről meggyőződni! A szovjet tiszt közölte velünk: utazzunk el, nézzünk körül! A szovjet parancsnokság ad menetlevelet, hogy bántódásunk ne essen út közben. Mi aztán különböző csoportokban útra is keltünk. Én már nem emlékszem, kinek a társaságában jutottam el Győrbe, Tatabányára, Székesfehérvárra. A tapasztalataink vegyesek voltak. Egyes üzemekben dolgoztak tessék-lássék, másutt meg sztrájkoltak. Küldetéseimhez általában gépkocsit adtak. Legtöbbször az Esztergomi Hadosztály parancsnoka, Felczán alezredes biztosított számomra sofőrt és autót novemberi-decemberi útjaimra. Rendszerint aláírt, lepecsételt „Megbízó levél "-lel érkeztem küldetésem helyszínére. (...) Az Esztergomi Nemzeti Tanács a november 4-e után bekövetkezett új helyzetben is képesnek bizonyult hatalmát megtartani és a várost vezetni. A szovjet tankok árnyékában létrehozott Kádárkormány mellett toborzódó „másik oldai" elenyészően kis létszámú volt s gyengének mutatkozott. Nyilvánvalóvá vált, hogy a forradalom ügyét és a társadalom akaratát a munkástanácsok képviselik és fogalmazzák meg erőteljesen. A munkástanácsok szorosan együttműködtek a nemzeti tanácsokkal, így az Esztergomi Nemzeti Tanáccsal is. Közösen szerveztük például a Kádár-kormány és a szovjet megszállás elleni tiltakozó sztrájkokat november-december hónapokban. Egyértelműen fölzárkóztunk a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács mögé, azt tekintettük a forradalom országos irányító központjának, s mindenben követtük. Hetente kétszer-háromszor utaztam a fővárosba, a Központi Munkástanács üléseire - olykor társak kíséretében -, s mint már említettem, hazatérve mindig pontosan, részletesen beszámoltam értesüléseimről. Tájékoztatóim alapján születtek aztán a helyi döntések, határozatok. így történt, hogy november 19-én, hétfőn Észtergom üzemeiben összegyűltek a dolgozók, hogy megbeszéljék a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács felhívását, s annak megfelelően, „a sztrájkjog fenntartása mellett", megindították a termelőmunkát. Amikor azonban szovjet páncélosokkal megakadályozták november 21-én az Országos Munkástanács alakuló gyűlésének megtartását, Esztergom város dolgozói is csatlakoztak a november 22-23-ai kétnapos országos tiltakozó sztrájkhoz. Ezt követően ott voltam a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács újabb tanácskozásain, s magunkévá tettük annak felhívását a megyei munkástanácsok megalakítására, valamint a vidéki munkástanácsok összefogására. Ennek értelmében létrehoztuk az Esztergomi Városi Munkástanácsot, amely a város üzemi, munkahelyi munkástanácsainak képviseleti szerveként működött. A december eleji sorsdöntő napokban mindenütt én jelentem meg az Esztergomi Városi Munkástanács küldötteként, és nyertem beleszólásijogot és lehetőséget Esztergom és a Duna-mente forradalmi ügyeinek intézésébe. A Duna-menti vállalatok is szükségesnek látták munkástanácsaik összefogás^, amit a lábatlani 4. számú Épületelemgyárban november 29-én megfogalmazott felhívás is szorgalmazott. Mindezek okán én az Esztergomi Városi Munkástanács nevében december l-jén körbetelefonáltam a környék üzemeit és nagygyűlésre hívtam össze a munkástanácsok képviselőit. Egy korábbi felhívásra december 3-án a dorogi munkástanácsok képviselőivel Tatabányára utaztunk a Komárom Megyei Munkástanács megalakítása céljából. Ott azonban a Tatabányai Központi Munkástanács vezetői, Solymos Mihály és Esztó Zoltán közölték velünk, hogy ők nem hívták össze a megye munkástanácsait, s különben sem lehet a Megyei Munkástanácsot megalakítani a kormány engedélye nélkül. Közöltük velük megvetésünket gyáva viselkedésük miatt, s felháborodva utaztunk haza. Másnap, december 4-én Dorogon, a Szénbányászati Tröszt épületében a lábatlani felhívásnak eleg;et téve - s mintegy a tatabányaiak gyávaságára válaszul megalakítottuk a Komárom Megyei Dunamenti Központi Munkástanácsot. Az alakuló ülésen Hajdú Sándor elnökölt. Megnyitó szavai után én számoltam be eredménytelen tatabányai küldetésünkről, s javaslatot tettem a Dunamenti Központi Munkástanács megalakítására. A jelenlévő mintegy húsz üzemi Munkástanács kimondta a megalakulást, és öttagú vezetőséget választott. Ebbe a vezetőségbe én is bekerültem Esztergom képviseletében. Az alakuló ülésen részt vett a Csepeli Központi Munkástanács küldöttsége is. Én vállaltam a Dunamenti Központi Munkástanács tájékoztatását, s még aznap - december 4-én összeállítottuk, és az üzemi munkástanácsokhoz eljuttattuk a Tájékoztató 1. számát. Ennek második száma Híradó címmel december 7-én jelent meg. Ezt Takács Györggyel, a Dorogi Szénbánya Munkástanácsának egyik vezetőjével közösen szerkesztettük. December 8-án Nemesi Bélával együtt részt vettem a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács nevezetes utolsó tanácskozásán a MÉMOSZ székházában, ahonnan magunkkal vittük a Felhívást a december 11-12-ei országos sztrájkra. Ezt másnap a Dunamenti Központi Munkástanács december 9-ei, utolsó ülésén Esztergomban elfogadtuk, és csatlakoztunk a sztrájkhoz. Ezen az ülésen én elnököltem. Ez a jól szervezett sztrájk volt a Dunamenti Központi Munkástanács utolsó fegyverténye. Mivel a Kádár-kormány december 11-én törvényen kívül helyezte a területi központi munkástanácsokat, mi is beszüntettük működésünket. Én is visszatértem hivatásos foglalkozásomhoz, folytattam kollégiumi nevelőtanári tevékenységemet. Azért még egyszer felágaskodott bennem az indulat a nyakunkra ültetett új hatalom ellen. 1957 január közepén a tanári szobában két diákommal arról beszélgettünk, hogy a város középületeire az új rendszert éltető feliratokat mázoltak. Fölvetődött, hogy „nekünk is meszelni kellene!" Égyik diákom, Kuti János kiment a műhelybe festékért és ecsetért. Vele és Kioszesz Nikolász nevű diákommal elindultunk a kihalt esti utcákon. Két diákom figyelt, én pedig meszeltem. A Posta, a bíróság, a mozi és más épületek falára nagy F-betűket festettem az „Éljen Kádár!", „Éljen az MSZMP!" szövegű feliratok elé (így lett az „Eljen"-ből „Féljen"). Érre a diákos kalandunkra aztán bírósági eljárásom során fény derült. (...) Szalay Ferenc /EVID, 1997. okt. 23., 43. szám/
