Esztergom és Vidéke, 2006
2006-10-19 / 42-43. szám
2006. dece mber 19. Esztergom és Vidéke 13 Dr. Horváth Csaba: „Egy pillanatig sem bántam meg, amit tettem' Úgy gondoljuk, Horváth Csabát - tavaly óta városunk díszpolgárát - sokan ismerik Esztergomban, a fenti kötetet, illetve a benne megjelent visszaemlékezését jóval kevesebben. Hiteles korrajz és a helyi események pontos krónikája ez, amelyet átvilágít a történelemben gondolkodó, szerepét kereső ember visszatekintő, (ön)kritikus elemzése. Elsősorban a fiataloknak ajánljuk, hiszen az emlékező 1956-ban 23 éves volt! Édesapja, Horváth Zoltán hivatásos katonatisztként teljesített szolgálatot az ország különböző helyőrségeiben, majd a szovjet fronton. Édesanyja az ausztriai eredetű Eggenhofer-családból származik, amely számos érdemes személyiséget adott Esztergomnak. A katonatisztek családjait 1944 végén Németországba menekítették. Édesapja számára is ott ért véget a háború: az amerikai zónában ezredesként esett hadifogságba. 1946 őszén hazatérve, a család csak néhány hónapig volt együtt, mert Horváth Csaba apját letartóztatták, s a Népbíróság mint háborús bűnöst életfogytiglani börtönre ítélte. A fiú édesanyjúával a Széchenyi téri Eggenhofer-ház udvari házmesterlakásában húzódott meg, életüket nemcsak az anyagi gondok nehezítették, hanem az ítélet politikai terhe is. Horváth Csabával, aki a bencés gimnáziumban tanult, 1949-ben, az iskolák államosítását követően közölték, hogy jobb, ha önként marad ki, ugyanis rajta van az eltávolítandók listáján „mint osztályidegen". így csak az a reménye maradt, hogy ipari tanulónak talán felveszik. (...) Ha az akkori önmagamra visszagondolok, bennem is volt egyfajta tudathasadás. Olyan távlatokat ígértek az embereknek, amiről korábban nem is álmodhattak. A Horthy-rendszer elavult és korszerűtlen társadalmi berendezkedése állt mögöttünk, aminek csak a negatívumairól lehetett hallani, így könnyen el lehetett fogadni, hogy időszerű ebben az országban egy korszerűbb, egy emberszabásúbb társadalmat létrehozni. Számos kérdésben én is ezek mellett a gondolatok mellett álltam. Hogy a rendszer mellett, azt nem mondhatnám, mert ahhoz túl sok összeütközésem volt vele, és negatívumait a saját bőrömön éreztem. A koncepciós perekről nem sokat tudtam. A családomban a politika tabu volt, anyám semmiről sem akart hallani, ami politikával kapcsolatos. Jól emlékszem arra, milyen döbbenetes volt számomra, hogy Rajk nem sokkal a letartóztatása előtt - az esztergomi Széchenyi téren, 1948-ban, a '48-as szabadságharc emlékművének avatásánál - még a párt képviseletében tartott beszédet, röviddel később pedig „kiderült" róla, hogy áruló. Anyámnak sikerült valahogy elintéznie, hogy a Szerszámgépgyárba fölvegyenek vasesztergályos tanulónak. Akkor már folyt az iparosítás, így számítani lehetett arra, hogy ez egy felfutó szakma lesz. Lehet, utólag szégyenkeznem kellene, de a történtek nem okoztak nekem különösebb lelki problémát. A realitásérzékem nem engedte, hogy ábrándozzak. El kellett döntenem, hogy abban a helyzetben mit lehet tenni, és nem volt módom azon tépelődni, hogy mit szeretnék. Úgy hiszem, jó esztergályos lettem. A tanulóidő két év volt, de én már a második évben normában dolgoztam, és 20002100 forintot kerestem, ami akkor igen nagy pénz volt. Közben nem adtam föl, hogy továbbtanuljak. Abban az időben nyílt meg Esztergomban a közgazdasági technikum, ahova rögtön föl is vettek a második osztályba, esti tagozatra. 1952-ben jeles eredménnyel érettségiztem, és a közgazdasági egyetemre jelentkeztem. Az osztályban mindenki megkapta az egyetemi behívót, csak én nem, mert mint osztályidegent nem is javasolt az iskola. Ez majdnem olyan érzés volt, mint amikor 1959-ben 10 évre elítéltek. Az ifjúsági szervezetben aktív kultúrmunkásként működtem, nagyon sokat szavaltam, népitáncoltam, kultúrversenyeken vettem részt. Ezt mindig szívesen csináltam. Valahogy éreztem, ezzel a tevékenységemmel nem jegyzem el magam az ifjúsági szervezet ideológiájával. Nem éreztem, hogy bármi közös lenne e között és a politikai élet között. Igyekeztem elsősorban József Attilát, Radnótit, Adyt választani. Ha az ember nem élhet egy iskola keretei között, mint ahogy ez nekem akkor nem adatott meg, de igénye van bizonyos kulturális életre, azt valahol ki kell élnie, és arra ez jó lehetőség volt. (...) Az '56-hoz vezető események sorozatáról Esztergomban én a világon semmit nem érzékeltem, viszont rendszeresen jártam Pestre, a jogi egyetemre, így tudtam a Petőfi Körről, érzékeltem, hogy az értelmiség körében egyfajta forrongás indult meg. Másrészt, '56-ig én alapvetően apolitikus ember voltam, annyiféle negatív hatás ért, hogy inkább nem foglalkoztam politikával. Olyannyira nem, hogy ha tőlem 1956 nyarán megkérdezték volna, ki a miniszterelnök, talán azt sem tudtam volna. Nem is érdekelt. '56 októberében Esztergom a budapesti eseményekhez képest erős fáziskésésben volt. Csak 25-én a késő esti órákban kezdtünk ébredezni. Akkor volt az első felvonulás. 26-án, pénteken délelőtt az ipari üzemekből indult a menet egy munkásgyűlést követően. Nálunk, a Szerszámgépgyárban is mindenki tudta, hogy a Széchenyi térre kell menni, de hogy a tüntetést ki szervezte, valahogy homályban maradt. Addigra már Esztergomba is eljutottak, az újságokon keresztül, az egyetemi ifjúság követelései. Rólam tudták, hogy sokszor és sok helyen szavaltam, így hát valaki megkért, hogy mondjam el a Nemzeti dalt. Örömmel vállaltam. Tudatosan nem készültem erre, kívülről tudtam a Nemzeti dalt. De, hogy mégis számítottam valami ilyesmire, azt abból gondolom, hogy aznap reggel újból elővettem a kötetet, és elolvastam a verset. Nagyon gyorsan pörögtek az események. A nagygyűlés a Széchenyi téren fél tíz tájban kezdődött. A tér tele volt emberekkel. Egyik fekete hajú srác a gyárból, akinek a nevét már sajnos nem tudom, egy igazi Petőfi-figura, felolvasta az egyetemisták 16 pontos követelését, én pedig elszavaltam a Nemzeti dalt, majd egy pármondatos beszédet rögtönöztem a tanácsháza erkélyéről. Arra kértem a tömeget, hogy támogassák ezt az ügyet, álljanak ki mellette. Alapvetően különbözött a helyzet a fővárosi eseményektől, mivel Esztergomban és környékén fegyveres incidensekre addig nem került sor. Csodálatos, mámoros hangulatban zajlott minden. Olyan rövid idő telt el, hogy csak arról lehetett szó, hogy támogatjuk mindazt, ami Budapesten történik. Ezt egyértelműen ki is fejeztük. Szinte minden szónok elmondta, hogy Nagy Imre mellett állunk, hogy azt akarjuk, hogy takarítsák el a Rákosi-rendszert, és így tovább. Egy nagy szimpátiatüntetés volt ez, olyasmi buggyant ki az emberekből, ami már régóta érlelődött. A Széchenyi téren egyszer csak valaki bekiabálta, hogy még a Viscosában és Dorogon dolgoznak, ott még nem történt semmi, őket is a forradalom mellé kellene állítani. Erre javasoltam, hogy menjünk oda, és akik úgy gondolják, jöjjenek velünk. A buszpályaudvaron - ami akkor még a Széchenyi téren volt - állt néhány busz. Azt hiszem, két autóbusszal indultunk Nyergesújfalura. A Viscosa gyárban megkerestük az igazgatót, és elmondtuk neki, hogy az egyetemi ifjúság 16 pontos követelését szeretnénk felolvasni, elmondanánk a Nemzeti dalt és csatlakozásra akarjuk fölszólítani a dolgozókat, le akarjuk állíttatni a munkát. Kiderült, hogy ez egy folyamatosan üzemelő v egyi gyár, így a teljes leállást nem lehet megvalósítani, mert az hatalmas károkat okozott volna. Egy rámpára másztunk föl, és onnan beszéltünk. Kértük őket, hogy mindenképpen támogassák a forradalmat, és csak a minimális létszámmal folytassák a munkát. A 16 pontos követelés lényege az volt, hogy Magyarországon új társadalmi rendszer jöjjön létre, és az oroszok menjenek haza. Ugyanakkor egyértelmű volt, hogy szocialista alapon képzeli el mindenki a változást. Gyárat, földet vissza nem adunk, hanem egy úgynevezett emberarcú szocializmust akarunk. Ezt akkor komolyan gondoltuk. Fél tizenkettő körül értünk vissza Esztergomba. A Kossuth Lajos utca közepe táján járhattunk, amikor szólt valaki, hogy hátulról egy harckocsi közeledik. Erre gyorsan kiszállt mindenki a buszból. Valaki azt kiabálta, hogy a hadosztálynál már gyülekeznek az AVH-sok. Jól tudta, nem jól tudta, azt akkor nem lehetett kideríteni, de mindenképpen egyértelműnek tűnt, hogy a hadosztály védelmére megy a harckocsi. Megkértem a sofőrt, hogy állítsa keresztbe az úttesten a buszt, hogy ne tudjon a harckocsi felmenni. Ezt ő nem merte megtenni, hanem félre állt, és így a harckocsi hamar feljutott a Sötétkapuhoz. Ezt követően többen visszaszálltak a buszba, és elindultak, hogy a katonákat is megnyerjék az ügynek. Miután a buszról leszálltam, bementem a Széchenyi térre. Ott egy kicsit leragadtam, mert míg mi Nyergesújfalun voltunk, a tömeg kiengedte a foglyokat a börtönből. (...) A busz, amiről a Kossuth Lajos utcán leszálltam, közben ment tovább a Sötétkapu felé. (...) Én is a Sötétkapuhoz igyekeztem, de a busz természetesen megelőzött. A tanítóképző előtt voltam, amikor elkezdtek lőni. Tudtam, hagy a hadosztály-parancsnokság felől lőnek (akkor még csak egy-két lövés dördült el, és nem nehézfegyverből), tudni akartam, mi történik, és ezért fölmentem a Bazilika előterét határoló kb. 80 cm magas terméskő falhoz, ahonnan jól rá lehetett látni a hadosztály-parancsnokság épületére. Az épület előtt egy harckocsi állt, az ablakokban pedig géppuskák és golyószórók voltak fölállítva. Pillanatokon belül újból megszólaltak a fegyverek, majd a harckocsi tankágyúja is eldördült.(...) /EVID, 1995. okt. 26., 43. szám/ *A teljes szöveg a következő kötetben olvasható: „Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni." Válogatás 1956-os munkástanács-vezetők visszaemlékezéseiből. Századvég Kiadó - 1956-os Intézet. Bp. 1993. Cí-mer!... - skandál az osztály. Dezső bácsi az új címert nézi a tábla fölött: jobbról piros, balról nemzeti-színű pántlikával átfont, aranyló búzakalász, vörös csillaggal a tetején. „Nemrég még a kalászos-kalapácsos Rákosi-címer lógott ugyanott. Nemcsak az osztályban - mindenütt. Még a piros-fehér-zöld zászló közepén is" - ötlik eszembe. A padokban ülő szőke fejekre pillant. „Micsoda világ volt qz: mindenütt, mindig csak jelszavak: Munkaverseny és Élmunkás, Traktor és Békekölcsön, írni-olvasni is alig tudó munkásigazgató?" - csóválja rövidre nyírt, őszülő fejét a tanító. „Az állandó, kötelező lelkesedés és hurrá-hangulat, a Hegyek-völgyek között zakatoló vonat - közben meg végtelen sorok topogtak a húsbolt előtt, már kora hajnalban... Békeharc és Béke-tábor. Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded! - kiírások úton-útfélen, a Vas és acél országában." Már termelnek újra a gyárak / Nagy célokra tör férfi, nő dalolták a visszafogott, de legyőzhetetlen erőt sugalló munkás-hangok a rádióban. „Vasárnap a nagymisén énekeltem, de estére a Sztálin-kantáta szólója várt. Bálint karnagy vezepte mindkét kórust, a bazilikait is, meg a munkásokét is. (Ót is elkergették azóta az Alföldre.)" A-mi-cí-me-rünk?... - szótagol húsz vékony gyerekhang. Dezső bácsi kikémlel az ablakon: zöldellnek a fák, a bokrok szemközt, az elvadult Vár-oldalban. Megigazítja fehér köpenyét. „Aztán jött a Forradalom, a mára ellennek becsmérelt Forradalom. Istenem, már két és fél éve!" - sóhajt. „Szokatlanul enyhe, napos volt az idő akkor, október végén. Igazi tavasz! Össze-vissza beszélt a Rádió, amit mondott, fél óra múlva megcáfolta. Gerő beszéde volt az utolsó csepp, a robbanást kiváltó szikra. Rákosit a Dunába, / Gerő Ernőt utána! - kiabálták a diákok a Kossuth Lajos utcán vonultukban. Gondolták-e, hogy pár óra múlva vér folyik, mikor azt skandálták, hogy 'Aki utcasarkon áll, / Rákosival cimborál!' Törődtek-e egyáltalán a veszéllyel vagy egyszerűen úgy érezték, hogy elég volt, hogy nem lehet tovább hallgatni?" Ha kihajolna az ablakból, láthatná a Sötétkaput, a gránát gellert kapott, és a busz hátuljában robbant... „Fütyültek a golyók... Szegény Ottilia, alig múlt tizennyolc! Mit érezhet az anyja, mikor német nyelvű 'magánóvodájában' körbeülik a nagy asztalt a gyerekek? Vagy a trafikosnő: a Dobozy Mihály út sarkán kucorgott a bódéjában, mikqr Marót felé fordult a tank tornya és eldördült az ágyú... És a többiek, mind! Fiatalok... előttük az élet - hitték! A Széchenyi téren is lőttek, még mindig látni a nyomokat a Városházán. Hányan haltak meg? Még gondolatban is tilos ma feltenni ezt a kérdést!" ... Le-is-tud-nám-raj-zol-ni! „Megalakultak a Munkástanácsok és a Nemzeti Bizottság. Horváthy Péter UTOLSÓ ÓRA A kommunisták elillantak, mint a kámfor; valakinek vezetni kellett a várost! A pedagógusok minket delegáltak Heil Ferivel. Rendfenntartásról, közellátásról beszéltünk, nem a nagybirtok-rendszer visszaállításáról, mint most hazudják! Megnyílt a börtön; a rabokat autóbuszok várták a Széchenyi téren. A sarkon Kossuth-címert árultak, a Laktanyán lyukas közepű zászló lengett. Ki-ki repült egy-egy Sztálin-szobor a gyárak, irodák ablakaiból... A Városháza balkonjáról meg Sztálin Legjobb Tanítványának képmása zuhant le... Isten hozott! feliratú diadalkapu várta Mindszentyt a Hősök terén. Néhány napig azt hittük akkor, végre mögöttünk van a vastaps, az 'Él-jen-Rá-ko-siAz ávósvilág, a félelem. Hogy nem kell többé szívrohamot kapni, ha autó áll meg a ház előtt, ha kopognak az ajtón. Hát bűn volt azt követelni, hogy „Aki orosz, menjen haza!"? Olvassátok el még egyszer! - int Dezső bácsi a nebulóknak. Cí-mer!... - visszhangzik újra az osztályterem. „Nem tartott sokáig az októberi tavasz. Azt rebesgették, Tábor felől jönnek be majd az oroszok. Gallyasi Béla - nemrég szabadult ki őis-a kaput reparálta, hogy legalább be lehessen zárni, ha jönnek a tankok. De Bády Pista kiment hozzájuk tárgyalni Tatára, így csak november végén jöttek be. December közepéig mi tartottuk fenn a rendet a városban!..." A-mi-cí-me-rünk? „Megjelentek az utcán a Kossuth-szakállak, a falakon a MŰK-feliratok, divatba jött a vízi pisztoly: reggelre kék tinta borította a Párt falragaszait. Karácsonykor még a Mennyből az angyalt énekeltük az iskolában, a fenyőfa körül..." - tűnődik. „Kemény, hideg volt az a tél. Nagy hó fedte a lövöldözésben megsérült Szentháromság-szobrot... A Peresi Jóska felesége szánkózni ment a gyerekkel, aztán legközelebb már Bécsből üzente, hogy szerencsésen megérkeztek... Megnyertük a széncsatát! Bezárták az iskolát! - szánkóztak a gyerekek a Makarenko út túlsó felén, a Vároldalban." Le-is-tud-nám-raj-zol-ni! „Előszivárogtak a lapító kommunisták, és megkezdődtek a felelősségre vonások. Munkásőrnek egy baja! - bömbölte fenyegetően a Kossuth Rádió reggel, a hét órás hírek előtt. Bády Pistát rj,em merték elvinni, de Szalayékat a Népi Demokratikus Allamrend megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával csukták le. A múlt héten engem is becitáltak a pufajkások: 'Hogy képzeli maga, hagy a Gyakorlóban maradhat?! Örüljön, hogy egyáltalán tanítani engedjük! A Nagy Imre bandájával is leszámoltunk, láthassa! Megérheti még azt is, hogy mehet gátat építeni VisegrádraF - üvöltötte az Elvtárs." Megszólal a csöngő. Dezső bácsi a búzakalászos Kádár-címerre pillant: ősztől a cigányiskola várja... /EVID, 1997. okt. 23., 43. szám/
