Esztergom és Vidéke, 1905

1905-10-05 / 80.szám

ESZTERfilH es mm r r A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre Fél évre . 12 kor. Negyed évre. . 3 kor. 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Dí. Píokopp Gijula és Brennei

1 Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. Október 6. Nehéz, fekete gyászban emelkedő ravatalok magaslatiak a szentélyek bejárata előtt és kísérteties fényt lövelő lánggal égnek a körülötte elhelyezett kanócok, bágyadtan világítván meg a szenvedő arcát azon a kereszten, hol üdvösséget szerzett édes mindnyájunknak. A vérnélküli áldozat bemutatásával 0 hozzá járulunk s összekulcsolt kezekkel térdre borulva kérjük őt: adj Uram örök nyugodalmat nekik és az elenyészhetlen világosság utolérhetlen boldogságának legyenek részesei, amiért egymagára hagyatott, árva nemzetért szenvedtek vértanúságot. Teremtő Isten, minő csodálatos, minő megmérhetetlen hazaszeretet lángolt azok szivében, kik a honvédelem megpróbáltatásokkal, szenvedésekkel súlyos, de dicső napjaiban áztatták vérükkel a már sokszor vérrel áztatott hazát, melyet a bitorlók és a bitorolni vágyók a nemzet kiirtásával maguk részére törekedtek telekkönyveztetni, a népjogok ellenében ! Hány küzdelmet kellett kiáltania a magyarnak, hogy a népvándorlás öröklött jogán szerAradon. Imádkozzunk! . . . áhítatos, buzgó szívből jövő ima fakadjon ajkunkon, mert drága, többszörösen megszentelt helyen, az „aradi tizenhárom" vesztőhelyen állunk. Már maga a környezet azt az eszmét tünteti fel, melyet a nagy hősök szolgáltak, a „szabadság" eszméjét. Körülöttünk a végtelenbe nyúló róna, a szemet semmi sem gátolja, szabadon átrepülheti az egész vidéket. Álmodozva hajlik az ég a róna fölé, alig van néhány tovaúszó felhő rajta, mely mögé el-el bújik a nap, hogy aztán újult erővel szórja utolsó sugarait az egyszerű obeliszkre, mely itt a magyar nemzet Golgotáján áll. A dombot benőtte fű és vadvirág. Minden virág egy mesét mond el, minden lehellet egy sóhaj mult, régen elmúlt időkből, a szellő itt átsuhan, csendesebben halad, nem fütyül oly vigan, mint a róna más vidékén, nem meri zavarni a vértanuk álmát. Az égbolt oly különös ragyogó sárga szinű! Mitől? talán az ártatlanul kivégzett hő sök visszatérő sápadt szellemei teszik az eget topázszinűvé ? zett hazájának szabadságát, függetlenségét megvédje és fenntartsa ! És mennyi a bujdosók és vértanuk száma, kiket az üldöző hazátlanná és ha nem menekülhetett, szolgalelkű pribékjeinek véres konccá dobott oda, mint azt a tizenhárom hőst, kik közül háromnak golyó járta át szivét és kilencnek . . .. . borulj el lelkem . . . akasztófa jutott az élettől való erőszakos megfosztás osztályrészéül. A hős megbocsát hősies ellenének. Becsület szavát veszi, vagy életet kiméivé fegyvertelenné teszi; de a kislelkű, az ármány szolgálatába szegődött nem ismer egyebet, mint életet rabló boszut, mert tehetetlenségét érzi a fenséges ellenében és felejti, hogy gaztette szentéllyé emeli azt a helyet, hol kielégithetlen boszuját iparkodott kiönteni. Oh igen, Arad a nemzet szentélye, hol a vértanuk pálmaága halmot képez, örök emlékezetünkbe vésve azokat a megdicsőült hősöket, kiket a hazaszeretet, a haza iránt tartozó kötelességérzet díszített fel a vértanúság pálmaágával. E nagy nap borongó emlékezetében egymást követve vonulnak el előttünk vértanúink életet oltó szelSök oly szent helye van magyar népnek, hol a közös, lelkettépő nagy fájdalomben egyesülve az egész nemzet, vérző szívvel áll, de olyan nincs több, mint Arad ! Mert máshol eg3^-egy nagy költőt, egy-egy hőst, vagy államférfiúi siratunk, de itt: ezen a helyen, ez előtt 55 évvel október 6-án „tizenhárom" csillag hullott le Magyarország egéről.. Hűvös szellő lengedezik, — — — megborzongok, mert ugy érzem, mintha a börtön penészes, hideg lehellete csapta volna meg arcomat. Felizgatott képzeletem látja a hősök halvány arcát, hallja a nehéz bilincsek zörgését. Iszonyú még csak el is gondolni,-hogy a nagy haza fiaknak, azért mert szerették ezt a szép hazát, mert vérüket ontották érte, mert elhagytak mindent a mi kedves volt előttük, elhagyták azokat, a kiket szerettek, s mentek oda, hova az ágyuk dörgő szava, a puskaropogás s a zászló lengése hivta őket, összes jutalmuk a börtön s a bitófa volt. Meghaltak a nélkül, hogy a nemzet tudta volna, hogy Aradon milyen tragé dia játszódik le. Talán ha tudják, meg nem történik, mert a nép félben hagyta volna munkáját, a rabok kitörték volna börtönük falát, s rohantak volna meg menteni őket. De nem! ők meghaltak, s a virág illa leméi. Érezzük leheletét, lekötve tartjuk elszántságot visszatükröző szemeik tüzét. Halljuk imával ihletett szavait: mindig és mindent a hazáért ! Látományunkban mintha tanácskozást tartanának, hol Damjanich felénk fordulva mondja azon szent igéket, amelyek szerint: ez a föld, hol vértanúságot szerzett, csak magyart hordhat kebelén és csak magyaré lehet. És feltűnik előttünk a feléjük közeledő Battyáni szelleme, azzal az intelemmel fordul hozzánk, hogy bármily közös jellegű mozgalom árja környezzen is bennünket, a közösségből ki kell kapcsolni a fajt, a nemzetet, amely mint ilyen a magyarnál soha közösségbe bele nem olvadhat a nélkül, hogy fennállását, szabadságát és függetlenségét ne veszélyeztetné. A magyar nem lehet nemzetközi, mert a nemzetköziség ideái csak csalétkek reá, a létszámra nézve nálánál túlsúlyban levő nemzetekkel és fajokkal szemben. A megdicsőülés ragyogó sugarai érintik vértanú hőseink szellemeit és ha eltűnik is fenséges látományunk, megmarad a való, amiket tozott azután is, a madár dalolt tovább, a szellő a mezők virágaival tovább csókolódzott, minden haladt tovább. Hát nem tudja a természet, mi történt ? hogy tizenhárom kiégett napot temettek el a fö'dbe s a nap mégis mosolyog? A tenyészet kérlelhetlenül haladt a maga titokzatos útján s mi magunk maradtunk gyötrő fájdalmunkkal szivünkben. Mert iszonyú a válás, az elmúlás gondolata, rettenetes elképzelni, hogy valaki nem lesz többé, de százszorosan iszonyú, ha az a valaki „tizenhárom" félisten. Holttesteik rég elporladtak, hiszen olyan régen történt ez, ötvenöt ősz lehullott lombja fedi ezt már! hamvaik, elvegyül tek az édes hazai földdel, karjaik, melyek annyiszor villogtatták íegyvereiket, ajkaik, melyek annyiszor hangoztatták: „szuronyt szegezz és előre!" — por és hamu. A nemzeti kegyelet azonban drága kincsek gyanánt összegyűjtötte azokat a tárgyakat, melyek tőlük fenmaradtak. Az aradi múzeumban látható még az a szekér, melyen a hősök hősét Damjanichot vitték ki utolsó útjára, közönséges, a hosszú idő alatt megbarnult szekér az, a magyarok szemében azonban drága kincs — szentség. Szentséggé avatta a vértanú szenvedése, fájdalma s az a honszerelem, mely keblét betöltötte. szabadságharcunk Cliója jegyzett fel számunkra és utódainkra. A megjelenítés egy a mi életünkkel és létünkkel, valahányszor október hatodikára ébred a magyar. És amint vértanúink megjelennek lelki szemeink előtt, azonképen mi is, kik őket félisteneknek ismervén, követni akarjuk tetteiket, igy acélozván meg bennünk a hazaszeretet vértjét: az önfeláldozásra való hazafias, nemes készséget: élni és halni a hazáért. Hatalmas alakjai a magyar szabadságharc világraszóló eseményeinek, im a ravatalnál köszönlünk Benneteket, hálával emlékezvén meg Rólatok, kik értünk magyarokért, a magyar nemzetért, Magyarországért vértanú halált szenvedtetek! Istenünk felkent szolgáival áldozatot mutatunk be Értetek és térdre borulva kérjük Ot, legyen az elenyészhetlen világosság örök részetek és kisérje azt nyugalmatok a mi hitünkben, kik a magyar nemzet életét is öröknek valljuk. Áldás drága emléketekre, mely hazaszeretetünknek kiapadhatatlan forrása! Bertalan Vince. Ugyanott látható a pohár, melyből utoljára ivott s sok más apróság, melyek azonban az utódok számára mind drága ereklyék. Ugy vagyunk velük, mint a család, amely a kedves halottjától hátramaradt tárgyakat mind elrakosgatja, s aztán édes-bús érzelmek közt előveszi s el-el nézegeti, valahányszor kezébe kerül egy ilyen kincs, a behegedt seb újra fölfakad, újra jobban fáj, de e mellett jól esik! Összegyűjtötték a régi kardokat, melyeket oly sokszor pirosra festett az ellenség vére, a mentéket s atillákat, melyek oly nagy hazaszeretettől dobogó sziveket takartak. Az ember lelke visszakalandozik a múltba, szeretné ha most járnának azok a szép, dicső napok, midőn az édes anya büszkén küldte daliás fiát a harcba s másnap kétségbeesett fájdalommal borult annak holttetemére, de egyszersmind boldogan is, hisz a fia a „hazáért" halt meg. Szeretné az ember kicserélni a jelent a múlttal, szivesen itt hagyná a mát a mikor a nyugalom, a csend és béke oly sok lázongó indulatot, forrongó érzelmet takar s bent, szivünk legelrejtettebb zugában magunknak is csak félve valljuk be, hogy nem ez az igazi szabadság, nem erről álmodtak őseink, mikor hulló vérükkel szentelték meg a honi földet. De nem lesz ez mindig igy ! eljön a „Esztergom és Vidéke" tárcája.