ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-10-09 / 41. szám

aki úgy intézkedik, hogy „ma a püspök megtorlás nélkül eltilthatja a papokat a képviselőségtől/ A Borromaus-enciklikával azonban mostanában inkább az „Az Újság" bajlódik. Mégis az „Az Est" cikkezője mit gondol: nincs-e „visszafelé" az is, mikor oly okos ember, mint Tisza István, egy ártatlan enciklikában nagy hűhóval középkori kiruccanást lát, vagy nincs-e a nemes grófnál a történeti látókör „visszafelé" ránditva, mikor épen minekünk, katholikusoknak ad udvarias leckéket a „keresztyén" együttmunkálkodásról ? De, hogy a „szigorú pápá"-ról essék szó, egyképen csodálom „Az Est" és az „Az Újság" jogvégzett zsidait. Én olyan zsidókkal hallgattam jogot, akik a Corpus Juris Canonici forgatásához, az irregularitások eseteihez, a pápa, a püspök jogaihoz jobban értettek, mint sok pap. A pesti zsidó jogászok fejébe csodálatosképen nem megy be az, hogy olyan szigorúan szervezett testületben — mint a kath. egyház — miképen lehetnek a „szigorú pápá"-nak és a püspököknek jogai. És ha az egyházjog azt mondja, hogy püspöki beleegyezés nélkül a pap képviselő nem lehet, — nem legkivált az egyház érdekeire nézve kishitelű részen — és ha az mégis az lesz, úgy hogy a vagy-vagyizmus alternativája (vagy működő pap, vagy képviselő) elé kerül, — hát akkor minek ebben az ügyben Prohászka püspököt állítólag- külön meginterjúvolni ? Amint az igazság egy, a jog is csak egy lehet. A ki-és bemagyarázásoknak világos esetekben nincs helyük. Ezért megy a liberalizmus visszafelé? Vagy talán azért, hogy jóllehet „tizenöt év óta szakadatlanul folyt a földalatti küzdelem és most, tizenöt év multán egyszerre észrevesszük, hogy a szabad eszmék uralma megbukott". Ki mondta, hogy odúkban küzdjenek? Mi a világosságon mutatjuk meg fegyvereinket, tehetünk hát arról, hogy „az állam milliókkal járul hozzá a maga pénzéből a felekezeti iskolák fentartásához és hogy ma a középiskolák fölött a Mária-kongregáció és Barkóczy az úr és hogy a konok feketeség uralma előtt meghajlik titokban mindenki." Erről a — sajnos — részleges igazságról nem mi tehetünk, hanem eszközeink, amelyek jobbak, tisztábbak, nemesebbek, a közügyet lelkiismeretesebben szolgálók, mint a „szabadlevegőjű rovar, két kis szállongó bogár látása mindig felforgatta epémet. Ilyenkor megmozdult bennem az irigység kaján fészke és akkor már csak sirni és boszankodni tudtam . . . Talán ki is nevet a világ, ha kivallom, hogy mi volt az oka irigységemnek! És mégis megmondom, hogy legalább megmutassam azt is, hogy ma már, amikor elmúlt a gyermekkor, miért nem irigykedem a zümmögő méhecskére és a tarka, himes pillangóra. • Na igen ! én erre a két kis ártatlan, kedves, libegő jószágra irigykedtem mindig annyira s ezért nem tudtam élvezni azt, amit oly nagyon szerettem. Nincs virágoskert és rét, nincs zöld liget és berek, nincs sötét erdő és zizegő nádas, ahol ez a két kis bogárfaj, a méh és a lepke meg ne jelennék ! Ha bármerre mentem, bárhol dőltem le a friss, illatos fűre, nem került bele egy perc sem és már vagy egy szines lepke, vagy egy döngicsélő méhecske szállott le a mellettem diszlő csengetyűkére, vagy kankalinra. No de még ezt is elviseltem volna nyugodtan, ha csak reászáll, de amikor azután azt kellett látnom, hogy minő mohó, búja vággyal hatol is be mindjárt a virág kelyhébe s minő élvezettel szívja azt a tiszta, illatos mézet onnan a virág kelyhéből, akkor már nem birtam tovább magammal! Kiült arcomra és lázas szemeimbe a sárga irigység! Ökölbe szorult a kezem, vagy botot ragadtam s dőre haragomban agyonvertem ez ártatlan kis férgeket és esztelen szélmalom harcomban az én legkedvesebb virágaim között iszonyú vandalizmust vittem véghez csak azért, hogy, ha én nem szívhatom ki kelyheik mézét, akkor ezek a szemtelen bogarak se élvezzék. Ezért nem szerettem hát én nyáron az erdőt! haladás" híveiéi. És baj-e az, ha mig az ó-liberalizmus neveltjei földalatti koszton élnek, addig az ó-liberálisok unokái, az uj liberalizmus kormányosai egypárat a napsugárból magukba mernek szívni ? Aki az odúkból a napvilágra tör, az halad és nem marad. Visszafelé csak az megy, aki a rabulisztika zöldbeszédü hangján a föld alól üvölti azokra, akik a napvilágon élnek, hogy: konok feketeség! Itt a „visszafelé"-nek csak két ments-útja lehet: a dülöngöző logika, vagy a rosszakarat. Porubszky G. — Buesuzás Városy érsektől. Aggódva várjuk minden percben Kalocsa nagy egyházfejedelméről a szomorú gyászhírt. A Mindenhatónak, úgy látszik, már megmásithatlan végzése őt az élők sorából kiszólítani. Oly nagy tisztelettel csüngtünk ez igazán Isten eszméje szerinti püspökön, olyannyira hozzászoktunk a gondolathoz, hogy Városy érsek neve még sokáig fog tündökölni a magyar kereszténység egén, hogy a sablonszerű nekrológ helyett, mely már készen áll az újságszerkesztők fiókjában, még életében búcsúzunk el nemes lelkétől. Ö kivan már hazaköltözni szentekhez hasonlóan. „Ne imádkozzanak felgyógyulásomért." De a magyar egyháznak mérhetetlen a vesztesége az ő elhunytával. Ö nem fél a haláltól. „Csak az fél a haláltól, aki nem készül reá életében." De az ország katholikusai, kik működéséhez oly sok reményt fűztek, szinte pótolhatlan veszteséget látnak korai elhalálozásában. Dr. Városy Gyula érsek minden katholikus ügynek leglelkesebb támogatója volt. Nem csinált titkot elsősorban néppártiságából. Nyíltan asztalához hívta a néppárti képviselőket, s kimondotta, hogy minden igaz katholikusnak néppártinak kell lennie. A keresztény szocialista munkásszervezeteknek ő volt legbőkezűbb mecaenása, s az ország déli részén saját költségére párttitkárságokat szervezett. A kath. sajtóügynek is ő volt főtámogatója. Ami fő: a püspökök tüköré volt. Benne kiválóan párosult e nagy méltóság két fő karizmája : a tudomány és az életszentség. Nemcsak jog szerint, de tényleg az „elért tökéletesség" állapotában élt. Semmiféle kiszögellő félszegség nem éktelenítette jellemét. Szigorú volt önönaga iránt, de az egyházi fegyelmet nem engedte, hogy a reverendára méltatlan egyének tönkretegyék az egyház becsületét és a nép hitét. Felejthetlen lesz az idei tavaszi főrendiházi ülés, melyen Városy érsek második Krizosztomusként a főrendek előtt tiltakozott egy hitehagyott katholikusnak vallásügyi miniszterré való Ilyenkor kimerülve, az irigységtől ellankadva mentem haza s egész napon át szótlan, búskomor voltam. Ilyenformán nem is őszinték azon szavaim, hogy én télen szerettem az erdőt és a rétet! Dehogy is akkor szerettem ! Csak annyi az igazság, hogy a zörgő harasztban és a zúzmarás télben nem láttam lepkét, méhet és virágkelyhet s igy nem is ébredt fel bennem az irigység démona! De ezek régen történtek . . . Hogyan megváltozik az ember! Amit gyermekkorunkban annyira szerettünk, azt most megvetjük s viszont, amire réges-régen talán szivünkből haragudtunk, azért most a legjobban rajongunk! Igy vagyok én is. Gyermekkoromban a legjobban gyűlöltem a méhet és a lepkét s ma ezeket szeretem leginkább. Most, ha kimegyek a rétre és észreveszem, hogy a közelembe levő virág szűztiszta kelyhébe méhecske szállott, akkor odamegyek s lágy, simogató szeretette], boldogsággal nézem, amint szívja a színtiszta mézet, mert ma ezen kis bogárkában önönmagamat látom. Ma már én is ily méhecske vagyok, mivel minden reggel kinyilik előttem is a virágos rét, az oltár s én is mint a szállongó szines lepke, vagy mint a dudorászó méhecske, zümmögő imával végigrepdesem e virágos tájékot. Én is reátelepszem a kékes szirmokra s megnyílik előttem is az én illatos rétem legpompásabb aranykelyhü virága s én is oly mohó, édes boldogsággal, én is oly hevülő lélekkel szívom az én kelyhemből a legtisztább mézet, az élet, a világ édességét, a Krisztus vérét, mint ezek a kis bogarak szívják a csengetyűke kelyhének édes nedűjét . . . Komlósy Miklós. kineveztetése ellen, ujjal mutatva Székely, jelenlegi igazságügyminiszterre. Ily apostoli bátorsága csak a történelem nagy alakjainak volt. Ugy látszik, mintha a föld nem volna méltó ily nagy lelkek hordozására. Megtört lélekkel állunk a nemeslelkű főpap betegágyánál, kérve a Mindenhatót, hárítaná el a nagy csapást, ha még lehetséges, ha pedig megmásithatlan végzése kiszólítaná őt az élők sorából, adjon a jövőben sok, Városyhoz hasonló főpapot a magyar katholicizmusnak. Az országos politikából. Az aradi vértanuk és Tisza Pista. Buza Barna a „Magyarország" hasábjain megszólítja az aradi vértanukat, mert szükségesnek tartja, hogy (saját szavai): „bemutassam nektek azt a számotokra idegen férűút, aki az idén, október 6-án, le fogja tenni emlékoszlopotokra a magyar képviselőház koszorúját. Ti eddig őt nem ismertétek. Soha nálatok nem járt, soha veletek szóba nem állt". A „neuraszthéniás" politikájú Tisza gróf ez a koszorút letevő férfiú, aki bizony mindeddig nem igen parolázott a vértanuk szellemeivel, de hát ki is csodálkoznék ezen ?! Az aradi rögnek nagyon rebelliós volt még a legújabb időkig a szaga. Kellemetlen illat volt ez a bécsi udvarnál. Tiszának tehát volt annyi esze, hogy ezen illattal együtt nem tétette ki a szűrét a Lajta innenső partjára. Mekka és Arad. Nem csak Tiszáról szól azonban a nóta, hiszen mögötte az aradi gyászünnepen elég tekintélyes csapat állott, amely lehet, hogy egyrészt Tiszát támogatta és a megeshető kellemetlen esélyektől védte, másrészt azonban a „munkapárt hazaüas érzelmeiről" (?) tett tanúságot. Mekka és Arad ! 1 Amoda zarándokol a török, emide meg a magyar. Most már sok magyar, valamikor kevés. A magyarok Mekkája azonban sokat veszített a régi dicsőségéből és az osztráknak félelmetes varázsából épen akkor, amidőn az eddig ünneplő kicsi sereg megnőtt, megdagadt a „hatalmon lévőkének csapatával. Mig a „magyar függetlenség" Aradra ment sirni és mig csakis az ment, fojtogatta az osztrák szomszédot az az októberi ködös szellő, amely a vértanuk sirhalmát végig simogatva átlengett az országon, még a Lajtán túl is a multak igazságtalanságát hirdetve. Félelmetes volt Arad, féltek az ott lakó síri árnyaktól, féltek a búsongó és függetlenségre vágyó magyartól. Mióta azonban a függetlenségi párt ketté szakadt és a legnagyobb kurucok kínpadra hurcolják Kossuth fiát, átláttak a szitán az osztrákok, felismerték, hogy már az aradi sirás sem veszedelmes többé. Megengedte Bécs, hogy a vezérpolitikusok vigyenek koszorút! Ne csodálkozzunk! Ha lesz elég türelmünk s az összbirodalom politikai csalafintaságai úgy kívánják, láthatunk még külömb dolgokat is : államköltségen épített mauzóleumot a vértanuk sírja fölött, mellette meg a nemzeti hősöket ünneplő, de kifelé kacsingató kormányt, no meg a közös hadsereg diszszázadát. Mikor látták, hogy már nem veszedelmesek, ércbe öntötték a nemzet nagyjait, haza hozták Rákóczi és Thököly hamvait. Tudják a mi „pártfogóink", hogy miképen kell lenyírni az élő oroszlánaink körmeit és miként kell megbénítani az ősök tüzes szellemét. Tisza beszél, Khuen ebédel. Tisza gróf figyelmezteti a közönséget, hogy „ennél a szobornál (az aradi vértanukénál) le kell verni a mindennapi élet apró politikai és párttörekvéseinek porát", más szóval tegyük le a néppárti és függetlenségi törekvéseket és legyünk finom osztrákok. Igy őröli Tisza az emlékeket és eszményeket, ezalatt azonban üzlettársának, a nagy Khuennek sincs nyugta: az összes hivatalos és félhivatalos lapok ebédeltetik, etetik, dugják, táplálják, meghívják, sőt képzeletben már oda is ültetik a trónörökös asztalához. Miért?! Egy kis politikai tekintélyt akarnak vele megetetni, mert eddig olyan kevés volt benne! Ha ennyit etetik a jó uralkodói koszttal, még meghízik akkorára, mint Wekerle Sándor, a bol-