Észak-Magyarország, 1977. október (33. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-09 / 238. szám

ESZAK-MAGYÄRORSZAG 6

1977. október 9.. vctscirnop

Jókai: Nékem Miskolc második szülővárosom

Laborfalvi Róza és Jókai Mór látogatása városunkban

1883. dec. 19—20-án

Karácsony előtti hideg tél van. Jókai Mór és felesége, Laborfalvi Róza Miskolcra utazik, hogy eleget tegyenek a város és a színház kérésének. Jókainé 50 éves színészi jubileuma alkalmából rendeznek tiszteletükre ünnepséget. Igaz, a Nagyasszony már 24 éve, 1859-ben megvált a színpadtól, de úgy él a köztu- clalban, mint a magyar színpad egyik legnagyobb drámai hősnője. Nagy szerepeire — a Lady Mac- bethj’e, a Gertrudisra, a Coriolánus Volumniájára és a Lecouvreur, Adriennére — amelyekben egyformán megcsodálták a királynői termetét, szemének mélytüzű ragyogását és tehetségét — talán még vannak, akik emlékeznek. Most is Miskolcon a Volumniát fogja alakítani. Jókai Mór, a nemzet nagy megbecsülés- . sei körülvett írója, alkotómunkája tcrmésé,'ek legjavával maga mögött, a nemzet képviselője az Ország Házában.

Mindkettőjüket erős szálak fűzik Miskolchoz. Jókainé itt született. Apja, az országot bejárt vándorszínész itt vplt színigazgató. Ebbe belefáradván lányiskolát alapított. ,s azt igazgatta. Színháztörténeti munkássága ismertté tette a nevét. „A theátrum céljáról és hasznáról” irt munkáját még Benke Judit — a későbbi Laborfalvi Róza — születése előtt, 1809-ben írta. Még emlékszik rá, mennyi néniét és francia . színdarabot fordított áz apja. Jókai Mórt hasonlóan j erős, eltéqhetetlen szálak, kötik a Bükkhöz és Miskolchoz. Most, tehát viszi őket a vonat az általuk sze- . retett város felé.

A pályaudvaron díszes csoport, bizonyosan őket várják. A jelenlevők hangos éljenzése között szállnak le a 1 vonatról. Soltész Nagy Kálmán polgármester üdvözli őket meleg szavakkal, mire Jókai válaszol: „Köszönöm szíves megemlékezésüket. különösen, hogy kedves feleségem szívesen fogadni kegyeskedtek.”

Horváth Lajos képviselő- társával, Soltész Nagy Kálmán polgármesterrel Szalh- rháry Király Pálné fogalán hajtanak a nevezett úrnő házához. Hosszú kocsisor követi őket. Délben Szath- máry Király Pálné házánál fényes ebéd. amelyen részt vett báró Vay főispán, Lé- vay József, aki megyei úr is és költő is. és dr. Csá- thy István színházi vezér- igazgató. Este volt az ünnepelt művésznő tiszteletére a díszelőadás, ..amelyen a Coriolánus adatott.”

Az előadás előtt folyt le a jubileumi köszöntés. A színi vezérigazgató kísérte ki öltözőjéből a színpadra a jubiláns művésznőt. A

színpadon körülvette a színházi választmány, ott volt Miskolc képviselője, Horváth Lajos, Lévay József, felesége közelében állt Jókai és leánya, Hegedűsné. A művésznő megjelenésekor a színfalak mellett felállított zenekar megszólalt. Dr. Csáthy vezérigazgató a színházi választmány művészi kivitelű ezüst koszorúját adta át: „ÜnnepeltMűvésznő! Nagyságos Asszonyom! A miskolci színház kettős ünnepet ül. Egyfelől, mert a Művésznő a város szülötte, másfelől, mert a magyar dráma csillaga. Fogadja mély hódolatunk kifejezését.”

Jókainé csengő hangon, nem egészen menten a meghatottságtól így válaszolt: „Szívem vezetett ide kedves szülővárosomba. Innen kísért az út művészi pályámra; az első .isten vezéreljen’, itt fogadja az utolsó istenhozzádot. A szerető apa áldása innen kísért végig egész életemen, s jó apám < sírja otthonommá szenteli rám nézve e várost. Ügy jöttem ide, mintha hazajönnék. Boldognak éreztem magam, midőn a művészet ezen a fényhonát elsők közt üdvözölhettem, boldognak érzem most, midőn e helyről búcsút veszek tőle. Isten áldása legyen e városon, őrökké a tiszta művészet szelleme uralkodjék a házban”.

Ezután a szuffRákból virág. babérlevél hullt alás gazdagon felszalagozott koszorú. Valahányszor az előadás fölyámán az ünrfétteit megjelent, hatalmas éljenzés köszöntetötte.

Másnap folytatódott a lelkes ünneplés. Jókai tiszteletére diszebédet adtak a Koronán. Jókainé dr. Csáthy vezérigazgató karján \ronult be. Jókai fekete bársony atillában Szathmáry Király Pálnét vezette. Az ebéd öt fogásból állott. A második fogás után Lévay József köszöntöfte a.z ünnepelt művésznőt, utána a polgár- mester Jókai Mórt. Az éljenzés után Jókai válaszolt:

„Éppen ezekben a napokban 34 esztendeje, hogy e várost megjártam. A mostaninál annyival hidegebb idő volt, hogy még a lelkünk is meg volt fagyva. Sokan menekültünk a borsodi Bükkbe. Egyik faluban volt Bónis (Bónis Samu a Szemere-koj-mányban. államtitkár. — A szerk.), a másodikban Almáy Pál (az 1849 — debreceni képviselőház elnöke. — A szerk.), a harmadikban Rákóczy János, a negyedikben Joszi- povics, én magam Tardó- nán. Áldottak legyenek azok a szép bükkfák, amik bennünket rejtegettek, de még áldoítabb legyen a nép, amelv titkunkat megőrizte, s a veszélyt rólunk elhárította, házát vendégszeretettel megnyitotta előttünk akkor, amikor a vendéglátás tilalmas volt, és amely szereidével enyhítő honfiúi bánatunkat. Holtomig emlékezetes marad rám nézve e szép vidék,, hol nyártól télig nézi hogy rövidülnek a napok és a remények. ' S én nem akartam megszokni azt a szót —, hogy nincs remény.

Ekkor történt, hogy életem védangyala, az én édes asszonyom, éppen ilyen tél- ben-fagyban szökve elhagyta a fővárost, mert különben nem engedték volna betegen. Szenvedőn ide sietett, hogy engem az én vaderdőm sötétjében felkeressen, s hozott számomra egy jóbarátok szerezte komáromi menlevelet. Ez volt az első feltámadásra szólító isteni hang. A tardonai lelkész, Rácz Endre barútom adott bizonyítványt, amely így hangzott: „Becsületes Kovács János, aki községünkben becsületesen, szolgált, kíván felmenni Pestre, hogy ott újabb foglalkozást keressen.”

Ez volt az igazság, amely- lyel Miskolcra jöttem. Miskolc képe akkor nagyon különbözött a mostanitól. Nemcsak ez a palotasor hiányzott, de sok más egyéb is. Az a derék becsületes megyei hivatalnok, akihez beállítottam fekete parasztruhában, fqltos talpú csizmában — amikor elmondani hogy én vagyok az a Kovács. János, akinek a pak- sus kellene — /lágyon végignézett rajtam. Nem. szólt semmit csak megírta az útlevelet. Mehettem természetesen gyorskocsin a kocsis mellett ülve, mert az ilyen gubás paraszt nem ülhetett le úri hintóbán a téns asszony mellé. Az a téns asszony volt a feleségem. (A jelenlevők éljenzésben törtek ki.) Akkor nem jutott eszembe köny- nyezés, most örömkönny szökik a szemembe, ha visszagondolok rá. Nekem Miskolc második szülővárosom, mert itt keltem életre, ki a sírból", itt kezdtem, új életet. Egy repülni készülő város fogad most bennünket. Kovács János nem bánta meg, hogy szolgálatot keresni ment feleségestül.”

Ezután még Csáthy vezérigazgató, - Zelenka Pál ás Ixel Soma mondott jeles pohárköszöntöt. Este a város ifjúsága a Jókai-pár tiszteletére fáklyás felvonulást rendezett A Nagyasszonynak valóban ez volt az utolsó istenhozzád. Többet nem látta kedves szülővárosát. 1886-ban meghalt.

íme, újabb -adalék a Korona-szálló irodalomtörténeti emlékeihez.

Varga Gábornc

ÍJ oi.i ép a He jő mentén

Negyedik alkalommal rendezik meg a Hejő menti községek ünnepi heteit, amikor az itt levő kisebb-na- gvobb községek lakosai a szokásosnál több, változatosabb kulturális, egészség- ügyi témájú rendezvényen vehetnek részt.

Ez a mostani, immáron negyedik alkalommal sorra kerülő rendezvény több évfordulónak is adózik majd: ismeretterjesztő előadásokon a Szovjetunió népeiről hallhatnak, szovjet írók, költők műveiből rendeznek künyvkiállítást, s a Hejő menti községek általános iskolásai is most döntik majd cl, hogy ki tud többet a Szovjetunióról? De Ady Endre évfordulója tiszteletére is több rendezvényük lesz: az ifjúsági klubok, az úttörőcsapatok és a községi KlSZ-szervc- zetek bizonyíthatják, ismerik Ady életművét.

Sokféle lesz a program, amelyben megfér egymás mellett a játékos gyermekfoglalkozás, az öregek napja és a táncos klubtalálkozó. A november 7-ig tartó rendezvénysorozat nyitására egyébként ma, október 9- én kerül sor Nemesbikken, a Miskolci Nemzeti Színház művészeinek Fújt, fütyült a szél című irodalmi összeállításával.

Mczey István rajza

DOBOG BÉLA VERSEI:

Sorsok

Méhek

mézet én sorsokat gyűjtök magam köré halálokat

FÁKKAL

Gyógyíts

meg

Isten

fákkal ébredek köröttem omló horhosok szántják az eget!

Tízéves

i

Sárospatakon, a Comeni- us Tanítóképző Főiskolán tartja meg jubileumi ülését a Magyar Pedagógiai Társaság Borsod—miskolci Tagozata. Tíz évvel ezelőtt szerveződött újjá a társaság — s alakult meg a helyi tagozat is —, amelynek lő célja, hogy egyesítse a gyakorlati munka mellett elméleti kutatásokat is folytató pedagógusokat, összefogja a magyar oktatásügy legjobbjait. Az elmúlt, egy évtizedben a különböző szekciókban és bizottságokban számos, az oktatásügy fejlődése szempontjából nem mellékes kutatásban veitek részt a helyi tago- .zatbán tevékenykedő bor-- sodi és miskolci pedagógusok, akik nemcsak a neveléstörténettel, hanem, a mai gyakorlati pedagógia elméletével is igen aktívan foglalkoznak.

A jubileumi ülésen, amelyet október 13—15. között tartanak meg, természetszerűen számot adnak az elmúlt egy évtizedben végzett munkáról. De több felolvasásra is sor kerül. Két igen jelentős témakörben hangzanak majd el előadások: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom és a Ratio Educationis neveléstörténeti jelentőségét méltatják.

va

Vi:

ta

éli

V

i'e

eg

Da

16

fei

tiij

Ni

ȇ

fel

t0;

Dö

fai

la'

Sö<

tál

és

úg

tei

lel

»V

az

ez

k(i

lé;

ke

fai

ba

íu<

íöi

le,

ép

Sun

■zó

Iá:

ne

K,

le

gé

m

H

CL

kö

ón

vá

SZ;

Se

<?*

I —

A bátorságról

„Legkülönb ember, aki bátor, s csak egy különb van, aki bátrabb” — irta egykor Ady Endre. Szinte magamnak ismételgetem a költő szavait, miközben arra gondolok, hogy a bátorság formája nem sokat változott azóta, hogy a krónika feljegyezte az első bátor cselekedetet, de tartalma a múló évszázadok sodrában is megtartotta igazát — ellenállva mindenfajta devalválódásnak. S miközben a magyar ijvelv értelmező szótárát hívom segítségül, bátor emberek, bátor cselekedetei villannak fel emlékezetemben. Olyan nőkre, férfiakra gondolok, akik tették azt, amit tenni- ök kellett, veszélj’es helyzetben is bízva erejükben. Félelem nélkül, vagy leküzdve a félelmet, cselekedtek elvük, vagy lelkiismeretűk parancsára, — vállalva magatartásuk következményeik

Bátorság — ízlelgettem a nyolc betű alkotta szót, miközben igyekszem szétválasztani az értelmetlen vakmerőséget, a fölösleges mártírkódást, és a következményeket felmérő cselekedeteket. Kerülöm, hogy értékítéletet alkossak meghatározott szituációk közötti cselekedetek utólagos ismeretében, mégsem tudom azonos módon megítélni annak a japán férfiúnak a bátorságát, laki maga vezette torpedóval robbant fel amint célba ért, annak a bányásznak a bátorságával aki fojtó gázban, megroppant ácsolatok között kúszott az

omladozó szénfalhoz, hogy sérült munkatársát kimentse az életveszélyből. Mint ahogy sajátos bátorságnak tartom azt, amikor Mostarnál a folyót átívelő hídról a mélyben csillogó vízbe ugrált egy fiatalember, naponta többször is, hogy bámulatba ejtse az odasereg- lett külföldieket — s némi aprópénzt is kalapolhasson Megint csak másfajta bátorság volt az, amikor egy tizenéves kisfiú • ugrott a mély vízbe, hogy kimentse a nála fiatalabb, de legjobb esetben is vele egykorú pajtását.

Hajlamps vagyok a bátorság és a barátság között értelmi és érzelmi kapcsolatokat kutatni. Nemcsak azért, mert á barátságnak, hasonlóan a bátorsághoz, adott esetben nagyon is mely értelme, nemesen szép tartalma és sokszínű formája van, hanem azért is, mert a barátság adott esetben éppen úgy próbaköve lehet az igaz emberségnek, mint a bátorság. És a barátság, az együvétartozás, ha az élet úgy hozza, legalább annyira feltételezi a félelem leküzdését, a magatartás következményeinek vállalását, mint a bátorság. Mégis, ha a bátorság és a barátság közé egyenlőségjelet erőszakolnék, nemcsak a barátság, hanem a bátorság ellen is vétenék, mert miképpen ez a két fogalom meghatározott történelmi és emberi körülmények között sajátosan közelíthet egymáshoz

— éppen annyira távolodhat is, anélkül, hogy keveset is csökkenne e fogalmak valamelyikének igaz tartalma.

És most mégis a. bátorságról essék szó. Bátorságról, és nem oktalan vakmerőségről, nem is halált kereső merészségről. Bátorságról a cselekedetben és bátorságról a gondolatban, hiszen a bátorság- nemcsak fizikai kategória, hanem esetenként rendhagyó szellemi termék is lehel.

Bátorság — ismételgetem, nem is tudom hányadszor

— miközben végtelenbe vesző filmszalag kockái vonulnak emlékezetemben. Látom a katonát, amint egy szál maga védi a hidat a túlerővel szemben. Látom az állványozó ácsol, aki szörnyű szorítással tartja a roppanó faalkotmányi, hogy saját éleiének veszélyeztetésével mentse munkatársát. Látom a lángokban futó tűzoltói, az árvíz sodrából életet és értéket mentő munkásprt, a társáért mindenre képes bá- nyászt, a megvadult állatot fékező parasztot, a tüzes gödörbe ugró kommunista vezetőt — látom a merészet cselekvő és bátyran gondolkodó embert. Nem tudok szabadulni a költő soraitól: „Legkülönb ember, aki bátor, s csak egy különb van, aki bátrabb”.

Paulovits Ágoston-h

lil

i

]

i

1

1

(

i

l

!

!

]

I

]

1

I

1

I