Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 9. szám - Domonkos László: A visszalövés módszertanához

idősebb volt, részint meg már 48-ban Londonban is kint volt... így aztán még 56- ban Melbourne-be is ő ment... Helsinkiben nyert is az 57 kilós súlycsoportban. Amiben azért én is várományos voltam... Mikor bevonultam, Nagyatádra kerültem, a gépesített lövészezred laktanyájába. Tudom, sokan utálták a katonaságot, nem mondom, volt is rá okuk, de én valahogy szerettem. Azaz nem is szerettem, de valamiképpen nem éreztem nagyon rosszul magam. Mintha kicsit elememben lettem volna... szerintem ennek is köze van a birkózáshoz. Gépkocsivezető lettem, ami egyébként nem is számított rossz beosztásnak, azt kimondottam élveztem. Közel volt a szakmámhoz... Nagyatád az akkori hadműveleti tervekben elég középponti szerepet játszott, a jugoszláv meg az osztrák imperialisták elleni harci felállásban egyik oldalági „vonala” Lenti, a másik Nagykanizsa volt, a keszthelyiek adták a légvédelmet, a dombóváriak meg a marcaliak a tábori tüzérséget. A hadkiegészítő parancsnokságon a kartonom persze megvolt... azon meg rajta minden... Örülhettem, hogy gépkocsivezető lehetek. Akkoriban még kevés embernek volt jogosítványa... De voltam minden. Szerelő,telephely-őr, karbantartó, sofőr... 55-ben elküldték Szek- szárdra, ott lettem páncélos, vagyis harckocsi-vezető, s ott vizsgáztam le az összes katonai járműből. 55. április 4-én a díszszemlén a szovjet Zisz-ben ott vonultam el Rákosi Mátyás meg az egész vezérkar előtt... Kiváló Katona lettem, a birkózás sokat segített. Lövészeteken rendszeresen nyertem, pedig hát csak sofőr voltam... Kiválóra vizsgáztam mindig mindenből. A kiválogatottak között voltam, akik részt vettek a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek egyik első nagy közös hadgyakorlatán a Bakonyban, meg a kunmadarasi szovjet bázison a kéthetes nagy titkos gyakorlaton. 56 első felében öt hónapon át 1200 kilométeren szedtük fel az aknákat a „műszaki zárnak” nevezett vonalnál. Ezt úgy 20-24 ezred magammal végeztem... Szeptember 20-án fejeztük be.- 1956. október 23-án délben készültséget rendeltek el. Nem tudtuk, miért. Úgynevezett első lépcsős riadóezred voltunk, ami azt jelentette, hogy bármilyen éles helyzetben az elsők között indítanak bennünket. Éjfél előtt pár perccel riadó. Az ezred előbb Pécsre ment, onnan tovább indulva egy alakulat Komlóra. A többiek Budapestre: a 6-os úton haladt a főváros felé az oszlop az októberi éjszakában. Mire világosodni kezdett, Buda alatt jártunk. Kósza híreket hallottunk, mi van Pesten, de igazából nem sokat tudtunk. Még estefelé a kantinban annyit mondtak, hogy valami buli van odafönn, de hogy ez mit jelent, senki sem mondta, nem is igen foglalkoztunk vele. Én egy Csepellel mentem. Elég kalandosan értünk be, mert a Petőfi laktanyától nem messze, a Budaörsi úton látjuk, hogy egy kék ávós őrnagy ott van fölakasztva, a szája meg teletömve százforintosokkal. Átmentünk egy hídon, már nem emlékszem, melyiken, a Nagykörúton kötöttünk ki. A villamosok fölborogatva, a drótkötelemet ráakasztottam az egyikre, meg a Csepel elejére, így széjjelhúztuk őket, úgy jöttünk el közöttük. 85 meg 120 milliméteres aknavetők meg kétcsöves légvédelmi géppuskák jöttek velünk, ezeket vontattuk. Lassan haladtunk, az utcákon rengeteg ember, jönnek oda, kiabálnak, gyertek, segítsetek. Megállunk, kérdem, mi van itt? Segítsetek, mondják újra a civilek, az éjjel volt a rádió ostroma, már halottak is vannak, az oroszok meg most támadást indítanak. Állok a kocsi előtt, Szabó hadnagy, a kocsi parancsnoka ül bent, meg sem mozdul. Teljesen automatikusan cselekedtem, ahogyan tanították: harchelyzetben a parancsnok cselekvésképtelensége vagy akadályoztatása esetén a rendfokozatban legközelebb állónak kell csele73