Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 9. szám - Domonkos László: A visszalövés módszertanához
kednie. Odakiáltottam: hadnagy elvtárs! Semmi. Másodszor már mondtam: hadnagy elvtárs, átveszem a parancsnokságot! Erre se szól semmit. Nem volt idő gondolkodni. Fölszóltam a katonáknak a platóra: gépjárműről! Elölről harckocsi támadás várható! Harchoz! így tanították, így kell csinálni... Mint később megtudtam, ez valahol a körút Bródy Sándor utca és a Corvin közötti szakaszánál volt. Mi a Petőfi híd irányából, a Corvint elhagyva értünk oda, tehát a Petőfi hídon kellett átjönnünk... A katonák leugráltak, leakasztották a löveget, leszedték a lőszeres ládákat, én közben félreálltam a kocsival, a lövegkezelő, az irányzó, a 85-ös aknavető- sök elfoglalták a helyeiket, járdaszélen, kocsiút szélén, kapu alatt, ki hol. Közben látjuk, tényleg közelednek az oroszok, a nép meg eltűnt a közelünkből. Páncélautók jöttek elöl, mögöttük meg harckocsik. Kiadtam a parancsot: cél! Sorra szóltak visz- sza: kész! Kész! Kész! Tűz! Tölts! Cél! Tűz! Leadtunk rájuk ott a körúton vagy tíz-tizenöt lövést, az elejét úgy szétvetettük, hogy égett ott még az aszfalt is. Hátul a harckocsikból sorra ugráltak ki, a hátunk mögött a légvédelmi géppuskás meg rá- kezdte, a fejünk fölött olyan süvöltés, hogy nem mertem nézni semerre sem. A harckocsik ellen már nem lett volna esélyünk, hiszen olyan keskeny a körút, faltól-falig végigszórhattak volna bennünket, üteggel meg onnan már nem tudtunk rájuk lőni. Ha több a helyünk, alighanem jobban szétlőjük a dicsőséges szovjet hadsereget... pucoltunk fedezékbe, futottunk vissza, amerről jöttünk, a híd felé, balra bekanyarodtunk, később tudtam meg, az volt a Corvin köz. Ott találkoztunk emberekkel, a diákgyerektől az aggastyánig volt ott mindenki, nem töltöttünk sok időt, beszéltünk ezzel is, azzal is, elég az hozzá, otthagytunk nekik egy löveget. Ez az az 57 milliméteres páncéltörő löveg, amelynek később olyan legendás híre lett, de mi erről semmit sem tudtunk... Ezekről mondta azt nekünk egy őrnagy, hogy ezek a lövegek nem jók, hanem kiválóak, hiszen ezekkel lőtte szét a szovjet hadsereg a németeket. Tényleg kiválóak voltak... Onnan a Corvinból bementünk szembe, a Kilián laktanyába, ott éjszakáztunk.- Másnap, október 25-én, sohasem felejtem el, tarhonyás hús volt reggelire. Megittam a kávét, eszegetem a tarhonyás húst, mikor bekiabálnak az étkezdébe: a HT 709-es kocsi gépkocsivezetője menjen a kocsijához! No, hát ez az én Csepelem száma... Látom, tele van katonával, ismeretlenekkel. Ott egy főhadnagy, azt mondja: akkor mehetünk. Indítottam, szó nélkül. Ő dirigált, hová, merre... A Kossuth térhez értünk ki valamelyik irányból. A Parlament északi kapujához irányítottak bennünket. Akkor tudtam meg, hogy őrséget kell adni. Azokat vittem én ki a Kiliánból... Mikor elmentek, kiszállok a kocsiból, viszem a fegyvert, elkezdek ott kujtorogni. Nézelődök. Akkor jövök rá, hogy én itt egyszer már jártam: 43-ban, tízéves, rövid- nadrágos cserkészfiúként, a szombathelyi 373-as cserkészcsapat tagjaként megnéztük a Parlamentet, kimentünk a Margitszigetre, Arany János fájához. Emlékeztem, ott a Parlament mellett volt egy nagy szobor, no, mondom, azt újra megnézem. Mentem vagy kétszáz métert, nem találtam. Megálltam a korlátnál, néztem a Dunát, szemben a Várat. Olyan szép volt... Visszaindultam a térre. Elmentem a főbejárat előtt, rengeteg ember, tele volt a tér. Csendben voltak, nem zúgtak. Nem is nagyon foglalkoztam velük, vagy tíz-tizenöt méterre volt tőlem a legközelebbi is, én meg 74
