Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 9. szám - Domonkos László: A visszalövés módszertanához

kednie. Odakiáltottam: hadnagy elvtárs! Semmi. Másodszor már mondtam: had­nagy elvtárs, átveszem a parancsnokságot! Erre se szól semmit. Nem volt idő gon­dolkodni. Fölszóltam a katonáknak a platóra: gépjárműről! Elölről harckocsi támadás várható! Harchoz! így tanították, így kell csinálni... Mint később megtud­tam, ez valahol a körút Bródy Sándor utca és a Corvin közötti szakaszánál volt. Mi a Petőfi híd irányából, a Corvint elhagyva értünk oda, tehát a Petőfi hídon kellett átjönnünk... A katonák leugráltak, leakasztották a löveget, leszedték a lőszeres lá­dákat, én közben félreálltam a kocsival, a lövegkezelő, az irányzó, a 85-ös aknavető- sök elfoglalták a helyeiket, járdaszélen, kocsiút szélén, kapu alatt, ki hol. Közben látjuk, tényleg közelednek az oroszok, a nép meg eltűnt a közelünkből. Páncélautók jöttek elöl, mögöttük meg harckocsik. Kiadtam a parancsot: cél! Sorra szóltak visz- sza: kész! Kész! Kész! Tűz! Tölts! Cél! Tűz! Leadtunk rájuk ott a körúton vagy tíz-ti­zenöt lövést, az elejét úgy szétvetettük, hogy égett ott még az aszfalt is. Hátul a harckocsikból sorra ugráltak ki, a hátunk mögött a légvédelmi géppuskás meg rá- kezdte, a fejünk fölött olyan süvöltés, hogy nem mertem nézni semerre sem. A harc­kocsik ellen már nem lett volna esélyünk, hiszen olyan keskeny a körút, faltól-falig végigszórhattak volna bennünket, üteggel meg onnan már nem tudtunk rájuk lőni. Ha több a helyünk, alighanem jobban szétlőjük a dicsőséges szovjet hadsereget... pucoltunk fedezékbe, futottunk vissza, amerről jöttünk, a híd felé, balra bekanya­rodtunk, később tudtam meg, az volt a Corvin köz. Ott találkoztunk emberekkel, a diákgyerektől az aggastyánig volt ott mindenki, nem töltöttünk sok időt, beszéltünk ezzel is, azzal is, elég az hozzá, otthagytunk nekik egy löveget. Ez az az 57 millimé­teres páncéltörő löveg, amelynek később olyan legendás híre lett, de mi erről semmit sem tudtunk... Ezekről mondta azt nekünk egy őrnagy, hogy ezek a lövegek nem jók, hanem kiválóak, hiszen ezekkel lőtte szét a szovjet hadsereg a németeket. Tény­leg kiválóak voltak... Onnan a Corvinból bementünk szembe, a Kilián laktanyába, ott éjszakáztunk.- Másnap, október 25-én, sohasem felejtem el, tarhonyás hús volt reggelire. Meg­ittam a kávét, eszegetem a tarhonyás húst, mikor bekiabálnak az étkezdébe: a HT 709-es kocsi gépkocsivezetője menjen a kocsijához! No, hát ez az én Csepelem száma... Látom, tele van katonával, ismeretlenekkel. Ott egy főhadnagy, azt mondja: akkor mehetünk. Indítottam, szó nélkül. Ő dirigált, hová, merre... A Kossuth térhez értünk ki valamelyik irányból. A Parlament északi kapujához irányítottak bennün­ket. Akkor tudtam meg, hogy őrséget kell adni. Azokat vittem én ki a Kiliánból... Mikor elmentek, kiszállok a kocsiból, viszem a fegyvert, elkezdek ott kujtorogni. Nézelődök. Akkor jövök rá, hogy én itt egyszer már jártam: 43-ban, tízéves, rövid- nadrágos cserkészfiúként, a szombathelyi 373-as cserkészcsapat tagjaként megnéz­tük a Parlamentet, kimentünk a Margitszigetre, Arany János fájához. Emlékeztem, ott a Parlament mellett volt egy nagy szobor, no, mondom, azt újra megnézem. Mentem vagy kétszáz métert, nem találtam. Megálltam a korlátnál, néztem a Dunát, szemben a Várat. Olyan szép volt... Visszaindultam a térre. Elmentem a főbejárat előtt, rengeteg ember, tele volt a tér. Csendben voltak, nem zúgtak. Nem is nagyon foglalkoztam velük, vagy tíz-tizenöt méterre volt tőlem a legközelebbi is, én meg 74

Next

/
Oldalképek
Tartalom