Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 9. szám - Domonkos László: A visszalövés módszertanához
csak ott állok, bámészkodók. Ott állhattam nagyjából, ahol most a beléptető kapu van. Megláttam a magyar meg a ruszki harckocsizókat, az oroszok láttán a vállamon lógó fegyvert, emlékszem, előbbre húztam. A PPS géppisztoly olyan, hogy ilyen mozdulat esetén szinte automatikusan a tusára és majdhogynem a ravaszra esik az ember keze, amint tartja, igazítja a fegyvert. Az oroszok sapkában vannak, nem sisakban. Odaszóltam: zdrásztvujtye! Visszaszóltak, barátságosan: igyi szudá! Előjön egy főhadnagy. Kérdem: hóesés sztriláj? Nyet, azt mondja, nem akarunk lőni. Már veszik is elő a mahorkát, persze hogy rágyújtunk. Otthagytam őket, továbbmentem. Hallom, hogy kezd kiabálni a tömeg: ruszkik, haza! No, akkor, abban a pillanatban indul meg, három irányból... géppisztoly-sortüzek. Többnyire rövid sorozatok. Amint felnézek, a velem szemben levő épület jobb felső részén nagy mozgás. És tor- kolattüzek. Majdnem a Parlament lépcsőfeljáratánál álltam, nem nagyon volt a közelemben senki. Látom, hogy a másik két irányban, a mai metróépület meg a tér másik vége, a Balassi utca felől is torkolattüzek. Kibiztosítottam, csőre töltöttem és célba vettem a szemben levő épület tetejét, ahol először vettem észre a mozgást. Húztam a ravaszt, amíg volt lőszer a tárban. Közben kiszúrhattak valahonnan, hogy a rohangáló, jajveszékelő, felbukó tömegből folyamatosan torkolattűz látható, s amíg én a 72 lőszert kieresztettem, bemérhetett valamelyik mesterlövész. Egyre közelebbiek lettek a becsapódások, gyorsan behúzódtam a fal mellől a kiszögellésbe, onnan adtam le még pár lövést, aztán tárat kellett cserélnem. Elfordultam a Balassi utca felé, arra adtam le pár sorozatot. A látványt, hát azt leírni nem lehet. A sikítá- sok, az ordítások, a sírás, a lökdösődés, egymást tiporták, ugrották át, mindenki szaladni próbált, ahogy tudott. Álltam még egy darabig, akkor már nem hallatszottak lövések. Az egész teret, ameddig elláthattam, beterítették a halottak. Emberi testek mindenfelé. Mire visszaértem a kocsihoz, már ott voltak a katonák, a főhadnagy is. Azt mondja, bevonták az őrséget, mert a Balassi utca felől lőtték őket is... Visszamentünk. Mi vezetett engem ebben az egészben? Nézze, katonák voltunk. A férfiember tulajdonképpen katona. Voltaképpen mindig az, csak nem tudja legföljebb. A torkunkban dobog a szívünk, félünk, persze nem valljuk be, aztán ha kell, lövünk... Igen, én azt hiszem, ez ennyire egyszerű. Persze, van más is. Ha én ezt 23 éves koromban átéltem, akkor annyit mondhatok, hogy én azóta is, a mai napig szolgálati eskü alatt vagyok. Azt nekem le kellett tennem. Ilyesmihez az embernek tartania kell magát, ha ember akar maradni. Ha megesküdtem arra, hogy a hazámat minden külső és belső ellenség ellen, ha kell, az életem feláldozása árán is megvédem, akkor ez azt jelenti, hogy ha ma történne ilyesmi, 80 évesen is szolgálattételre jelentkeznék, mert ez a dolgom. És hála Istennek, vagyok is olyan erőben, hogy ezt megtegyem. 75
