Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt (IV. rész)
Itt is hangsúlyos - és távlatnyitó - a kezdő mondat: „Többnyire a Nyugat képviselőinek nyilatkozatai alapján szokás beszélni arról, milyen állapotban volt a magyar irodalom a Nyugat indulása előtti évtizedben. Ady, Móricz vagy Schöpflin - és a nyomukban azok, akik az ő nyilatkozataikra építettek - meglehetősen sivár helyzetet írtak le. Ez a felfogás azonban úgy látszik, nem tartható.” Éppen ellenkezőleg: a Nyugat indulása előtti egy-két évtizedről szólva pangás helyett gazdag, sőt rendkívül gazdag, de az is lehet, hogy páratlanul gazdag irodalmi életről lehet beszélni.” Ha ez igaz - már pedig, ahogy a fentebb vázlatosan bemutatott századelős irodalmi teljesítménymérleg is illusztrálhatja, igaz - akkor a XX. századi irodalomtörténetünk radikális felülvizsgálatra szorul. Bezeczky finom iróniával teszi meg a maga észrevételeit a Nyugat erőszakos önreprezentációjának következményeiről, ám tanulmányának lényege egy kutatási témaajánlat. A kor sajtótermékeinek, első sorban a „rotációsoknak” a tüzetes átvizsgálását javasolja a szépirodalmi közleményeikre tekintettel. Egyetlen számot, hogy mekkora szövegmennyiségről van szó: 1906-ból 2292 magyar lapot tart számon a sajtótörténet. És az irodalom a napilapok mellőzhetetlen „anyagszolgáltatója” nap mint nap - egészen a XX. század végi rendszerváltozásig (utóbb ugyan már csak hétvégi kulturális mellékletek működtek), teszem hozzá, mint olyan valaki, aki ennek a szomorú fordulatnak nemcsak tanúja, hanem kárvallottja is volt. Mekkora mennyiség jelent ez? A Pesti Napló egy éves tárcaanyaga a Nyugatnak három-, négy- vagy ötszöröse. Szorozzunk, szorozzunk. Két személyes adalékot, ha szabad felhoznom. Az egyik egy kép. Szeberényi Lehel, ez a kedves író a Dunakanyarból és remek szerkesztő a Kortársnál, egyszer odasóhajtotta - talán egy futballmeccs szünetében: „Befejeztem a regényemet... Most nekiállok és „népszavásítom”. Azaz - tárcaméretű darabokra vagdalgatja. A másik példa személyesebb. A Magyar Hírlap kulturális rovatvezetője voltam a hetvenes évek közepén, és kirúgásomnak egyik komoly oka a hétvégi irodalmi összeállítások szerzői voltak - Tandori, Mészöly Miklós, Esterházy meg más „effélék” - „a Párt nem azért állította magát ide, Alexa elvtárs, hogy ezeket a polgári, egzisztencialista...” stb. A napilap (miként a rádió) szerény, de biztos piac volt az írók számára. No, de a minőség? Bezeczky Gábor nyolc korabeli napilap írómunkatársait sorolja fel. A politikai sajtó széles spektrumából. Elég egyetlenre pillantanunk, legyen az a Pesti Napló - mégis csak Kemény Zsigmond lapja volt az 1850-es években. Félszáz évvel utóbb „efféle” skriblerek jelengettek meg benne nap mint nap: Tömörkény, Ambrus, Gárdonyi, Cholnoky Viktor, Szép Ernő, Lövik, Herczeg, Somlyó, juhász Gyula, Bródy, Ady, Kaffka Margit, Krúdy, Mikszáth, Gábor Andor, Kosztolányi... Itt valahogy elfért egymás közelében Ady és Herczeg, Móricz és Gábor Andor, Mikszáth és Szép Ernő..., nem úgy, mint... A tabudöntések és a jóvátételi kísérletek között két lap mindenképpen érdemes a kiemelt figyelemre. Egyikük a „fő ellenség” szerepét viszi a Nyugat mitológiában, a másik a konkurens, a Horthy-rezsim kedvezményezettje. Természetesen a Budapesti Hírlapról és a Napkeletről van szó. Az előbbiről Sípos Balázs írt jelentős értekezést, ami még az irodalom- és sajtó- történetben valamelyest járatos olvasót is sok információval lepheti meg. A Béhá - ahogy Krúdy is emlegeti - a kor legjelentősebb napilapja és sajtó vállalkozása volt, vezetője, Rákosi jenő meg a évtizedeken át (1842-ben született és 87 évet élt meg) - mondhatnám a régi szóval - a „nemzeti” politizálás őrlelke. A lap kétségtelenül a 233
