Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt (IV. rész)
Nyugat-kritika egyik vezető orgánuma, s mint ilyent sikerült teljesen kiiktatni a köztudatból, s ha lehet mondani, Rákosi Jenő portréjának átrajzolása még „jobban” sikerült. A gonosz öreg hülye képe égett bele az újabb korosztályok tudatába, a „harmincmilliós magyar” bornírtságával és az Ady-ellenes szellemi alvilág vezéreként. Az Örkény Színháznak a százéves Nyugatot ünneplő fesztiválján az „udvari bolond” szerepét osztották ki rá. Akinek abban a szerencsében van része, hogy egyfelől hozzájut a Gyurácz Ferenc ügybuzgalmának köszönhető újabb Rákosi Jenő-kiadványokhoz (Gyurácz a maga kiadóját, a vasszilvágyi Magyar Nyugatot a „legnagyobb magyar falusi könyvkiadónak” szereti becézni; N.B. ő jelentette meg Kollarits Krisztina úttörő Tormay-mo- nográfiáját is), valamint antikváriumi kurkászásai során hozzájut az 1930-as Rákosi Jenő-albumhoz, annak aligha kell érvelni az író-szerkesztő jelentősége mellett. Sípos Balázs dolgozata, amellett, hogy elemi forrásfeltárásra épül, rendet vág „modernizmus és liberalizmus” viszonyának ebben a különleges megnyilvánulásában, a Nyugat és Rákosi Jenő viszonyában, írása talán idővel valamelyest oszlathatja a közvélekedésbe épült igaztalanságokat, azt az apróságot sem feledve, hogy (Kosztolányi értesíti erről az utókort), éppen Rákosi leleménye a „nyugatos” szó... A Napkeletről Sípos Lajosnak köszönhetünk egy igen alapos - és talán mondani sem kell - tisztázó, szakszerű elemzést, e nemben az elsők egyikét. (Ama konferencia, amelynek bevezetőjéből „eszkalálódik” ez a szöveg, bizonyára nem véletlenül, hanem - hadd éljek a már senki által nem emlegetett szegény „stószi remete”, Fábry Zoltán könyveimével -, „korparancsra” választotta egyik tematikai vezérelvéül a Napkelet-problémáját.) Itt megint csak azt látjuk, mint a tanulmánykötet egyéb „szembesítései” esetében, hogy a valóság „Anno” sokkal szolidabban, civilizáltabb vitamodorban élte meg az intézmények közötti ellentéteket. Az ellenérdekek természetesen működtek, de tudatában voltak minden oldalon az együttélés kulturális követelményeinek, sőt vállalták mindazt, ami céljaikban közösnek volt ítélhető. Egy mindmáig kéziratos Tormay-levélből: „Maga tudja rólam, milyen mindent oda- adóan szeretem mindazt, ami magyar, és én is tudom fajom nagy dalnokáról, hogy ha olykor hangosan, daczosan hátraszegzi is fejét, rázza az öklét - a szívében az van, ami az enyémben.” Hogy ki a címzett? A Nyugat legnagyobb lírikusa - Babits. És azt ki tudja manapság, hogy Tormay Cécile a kezdet kezdetén nem mást, mint éppen Babits Mihályt ajánlotta az induló lap főszerkesztőjéül? És később is - alig valamivel a Bujdosó könyv után - többször találkoztak és leveleket is váltottak. Tudjuk persze, hogy a Tormay-családnak két-három generációval korábban erőteljes szekszárdi kötődése volt (a nagyapa, a magyarosító Krenmüller Károly Tolna vármegye főorvosa és táblabírája, sőt az ő édesanyja, De Brieux-Hübrich Karolina, aki Lipcsében született már Szekszárdon halt meg), eme halvány privát szálnál erősebbek lehetettek azok a „közös” szellemi és kulturális „kihívások”, amelyek a két író szívélyesnek vélhető kapcsolatát az 1920-as években meghatározták. Jól tudom persze, hogy az ilyesféle „múlttisztázatokról” igyekeznek nem venni tudomást, azok, aki az ellentétek életben tartásában vélik magukat érdekeltnek, akik kizárólag azért keresik fel a korábbi időket, hogy harcaikhoz kétes értékű munícióhoz jussanak. Előttem az Élet és Irodalom legújabb, 1913. április 12. száma, (ez itt az én „sunyi” kis utalásom jelen szövegem sokszoros „fedésben” lappangó nap234
