Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség
Sok pénzre nem vágytak - hiszen „mindenük megvolt”. A jövőre nem gondoltak - eszükbe sem juthatott semmiféle politikai fordulat. Megállt a világ. Ha a történelem moccanni próbált, azt nem volt szabad észrevenni, vagy le kellett tagadni és elfelejteni. Hruscsov leváltása egynapos TASSZ-hír volt, az ezt követő csöndes sztálinista restauráció eseménytörténete még az se. Gagarin akkor repült föl az űrbe, amikor már vissza is érkezett. (Ha egyáltalán - sutyorgott a reakciós nép.) Az 1956- os forradalom csak a nyolcvanas évek végén tört ki. A világ nem változott, fejcsóválva gondolhattak (volna) Jókai Mór regényeimére, arra, hogy „Mégis mozog a föld”. Náluk jobban senki nem retteghetett az „új gazdasági mechanizmustól” vagy a „háztájitól”. Es ők háboroghattak a leghangosabban (persze csak szűk körben és a szocializmus védelmében) amikor a „gebines” szó megjelent a magyar közbeszédben, és az sem nyugtatta meg őket, hogy az első ilyesféle szabadabb elszámolású üzleteket olyan híres sportolók kapták, akiknek ők is mámorosán tapsoltak: az elsőt (ez a Quint kávézó volt a legjobb magyarhoni sajtbolt mellett a főpolgármesteri hivatal szomszédságában, óh, Stadinger elvtárs...) egy sokszoros olimpiai aranyérmes kardozó, a másikat (kötöde a Kígyó utcában) egy majdnem világbajnok jobbfedezet, a harmadikat (presszó a Corvin mozi mögött) egy szélsőcsatár, aki a napokban lett nyolcvankét éves, és aki képtelen volt belekerülni a majdnem világ- bajnokságot nyert Aranycsapatba. Különös és csak a „működő szocializmus” korára jellemző „világ” ez az uralmi elit, amelynek a létét egy paradoxon határozza meg: övé volt a hatalom, de azt a hatalmat rendkívül sok tényező korlátozta. És éppen ezért lehetett ez a hatalom olyan frater- nizáló, kisközösségi, undorító és - vonzó és utánozható. Olyan - a kor kedves kifejezésével - „népközeli”. Mert valóban volt itt szerepe a második világháború után vidékről vagy a gyárak mélyéről felszakadt és kiszabaduló, a „fényes szellőkön” felszálló ifjúságnak, akik a politikai kényszereket nem bírván 1956 után nagyrészt - esetleg alkoholistává züllve - kikerültek a hatalomból, a többiek a hatalomhoz hozzázüllve kihúzták valahogy a nyugdíjig - a szakszervezetek mélyén, üzemi lapnál, a vöröskeresztnél, gyári személyzetisként, járási halljakendként. Mindenesetre fegyelmezte őket valamelyest a rezsim hivatalos ideológiája, ha álszent volt, ha nem: „minden hatalom a dolgozó népé”, „szocializmus”, demokrácia”. És volt persze ún. „népi ellenőrzés”, és persze ennek szervezetei is káderelfekvőként működtek. A nyilvánosság természetesen nem jöhetett számba demokratikus kontrollként. A hatalom információs monopóliuma résen volt: rendszeresen és sikerrel akadályozta meg, hogy belső botrányai, a hatalom hatalommal való visszaélésének akár a legdurvább esetei is napvilágra kerüljenek, és ezzel „az ellenség malmára hajtsák a vizet”. Persze fenyegetésként igen: „máj’ megírom az újságba..., ’máj kihívom a tévéhíradót...” A rend egyetlen - misztikus - őre persze az egyszemélyes főhatalom volt. Engem is szólított le a hatvanas évek vége felé egy írástudatlan ember a Keletinél, hogy pár forintért megírnék-e egy panaszlevelet a „Kádár-titkárságnak”. A hatalmi kicsapongások legfőbb lélektani akadályozója is valószínűleg a párt első titkárának „legendás” puritanizmusa volt. Az ő társaságában nem lehetett nőügyekről, bevásárlásokról, koktélokról adomázni, az ultin kívül más kártyajátékról, a Vasason kívül más focicsapatról beszélni vagy egy Ches- terfieldre gyújtani. Hajdani kollégám, Magyar Hírlapos szerkesztőtársam, aki Kádárné kedvenceként a Táj. Hiv. alelnökségéig emelkedett, mesélte bizalmasan - és fűnek- fának (információgazdálkodás a szocializmusban...) -, hogy a Kádár-ház őrsége egy 44
